2017. január 21., szombat

Ütközés, 1.rész

- Ugyan Asen, ne csináld már ezt! - mered ram dühösen Iris. Megint bele akar rángatni valami oltári nagy hülyeségbe, holott pontosan tudja, hogy nekem ez nem buli.
- Én nem csinálok semmit. Nem akarok elmenni és kész - vitatkozom vele ma már kábé hatvanadszorra lejátszva ezt a beszélgetést.
- De King is ott lesz, tudod, hogy szeretem - vág szenvedő arcot, majd drámaian a szívére teszi a kezet.
- Akkor hát menj el es szeresd ott is - vigyorodok el. Iris elgondolkodik, majd arca egy pillanatra megmerevedik, majd felveszi a mindentudó ábrázatát.
- Tudod, hogy nem jelenhetek meg egyedül - mondja, erősen kihangsúlyozva az első szót.
- Menj Kinggel - dobom fel ezt a nyilvánvalóan zseniális megoldási tervet.
- Az nem fog összejönni. Ő a haverjaival megy - magyarázza Iris, én pedig inkább hallgatok, mintsem, hogy elmondjam a véleményem a srácról.
- Kérlek, As! - mereszti rám kiskutya szemeit, és ez azon jeles alkalmak egyike, mikor inkább veszteség, mint haszon egy hugi.
- Rendben - egyezek bele, már csupán azért is, hogy végre kimenjen a szobámból és békén hagyjon tanulni.
- Köszi!! - visít fel, majd hála az égnek kirohan, bizonyára azzal a szándékkal, hogy felhívja Kinget.
 Nem hiszen el, hogy elrángat egy gimis buliba, már nem is tudom, hanyadszorra, csak azért, mert szerinte "menő", hogy én már egyetemista vagyok. Félreértés ne essék, mindig visszakapom a felé nyújtott szívességeket, azért ennyire nagylelkű még én sem vagyok.
- Beszéltem Camival, teljesen oda van meg vissza, hogy mégis elmegyek a buliba! - ront be ismét a szobámba a húgom.
- Mi van? - kérdezem egy csöppet megrökönyödve.
- Camille! A legjobb barátnőm!  Örül, hogy elmegyek - magyarázza Iris, mintha szimplán hülye lennék, azért nem értem a szavait.
- Úgy értem, minek rángatsz el, ha Camille is megy? - pontosítok.
- Ő már mással megy - jelenti ki Iris, olyan hangsúllyal, mint aki teljesen egyetért az álnok legjobb barátnő döntésével. Soha nem fogom megérteni a gimnazista lányokat, pedig alig másfél éve még én is egy voltam közülük.
- És ez valami etikett féle, hogy csak kettesével mehettek? - érdeklődöm némi ellen a hangomban.
- Jesszus, Asen! Néha annyira értetlen tudsz lenni!
 Tessék! Azok után, hogy őt lerázzák a barátai, és nekem kell kísérgetnem mindenféle bulikba, még én vagyok az értetlen!
 - Bocs! - felelem amolyan "nekem mindegy, csak hagyj már" vállrándítással.
[…]
- Remélem, most boldog vagy! – morgok s buli ajtaja előtt.
Csak úgy dübörög odabent a zene, hogy még így házon kívül is meg lehet süketülni.
- Ugyan, Asen! Ne legyél már ennyire elzárkózott – mered rám olyan arckifejezéssel a húgom, hogy kedvem támad itt, helyben leütni.
- Erre inkább nem is válaszolok semmit – felelem végül, hosszas töprengés után, miképpen is teríthetném ki itt, most azonnal.
- Egyébként, mi ez a kinézet? Nem tudnál egyszer az életben szoknyát fölvenni, főleg, mikor buliba mész? – folytatja az ócsárlásomat.
- Szórakozol velem, Iris? Azért vagy itt, mert eljöttem veled, úgyhogy vagy hallgass el, vagy indítsunk haza – osztom ki, mire persze rögtön elhallgat. Legalábbis egy időre.
- Oké, jól van. Jól nézel ki nadrágban is – tárja szét a kezeit lemondóan.
- Még szép – nyugtázom végignézve magamon.
Egy fekete, koptatott térdű farmert viselek, egy fehér hosszúujjú haspólóval, bőrdzsekivel és vászoncipővel. Ellenben Iris egy fehér, ujjatlan ruhában van, és magassarkú szandálban. Ha nem lenne mindkettőnk haja ugyanolyan világos barnás-szőkés, és szemünk kék, senki nem jönne rá, hogy testvérek vagyunk. Aminek alkalomadtán mindketten nagyon tudnánk örülni.
Iris még megigazítja a szoknyájának alját, majd becsönget.
- Császtok, csajok! Mi a szitu? Hello, Irisem! – karolja át azonnal a húgom vállát az ajtót nyitó King, én pedig csak magamban forgatom a szememet.
- Szia, bébi! – üdvözli pasiját Iris.
- Helloka, As! Dögös vagy – int nekem is King, mire felszalad a szemöldököm.
- Szia, bébi – dünnyögöm szórakozottan, de addigra már el is tűnnek a tömegben.
Minden buliban ez az a pillanat, amikor elgondolkodom, minek is jöttem ide, és most, hogy Iris itt is hagyott, miért nem mentem még haza.
Azonban nem egyszer fordult elő, hogy a húgomnak szüksége volt rám, és minden ellentétünket félretéve a testvéri kötelék megkívánja, hogy ilyenkor itt maradjak és vigyázzak rá, hiszen ő is mindig falaz nekem anyáéknál, mikor későig kimaradok otthonról.
A konyhába lépve eloldalazok néhány botrányos dolgot művelő tini csoport mellett, majd megállok az italokkal telepakolt bárpultszerűség előtt.
- Mit adhatok? – pattan elém egy srác a pult túloldalán.
- Mi vagy te, a pultos? – mustrálom kíváncsian, hiszen nem egy szórakozóhelyen vagyunk.
- Ez csak amolyan önkéntes hobbi – vigyorodik el a srác, aztán fürgén tölt nekem egy pohárba bort és vizet, majd átnyújtja a pult felett.
- Ilyen fröccsös típusnak nézek ki? – érdeklődöm, átvéve az italt.
- Inkább olyannak nézel ki, aki nem azért van itt, hogy a föld alá igya magát – pontosít a srác rám kacsintva.
- Bizonyára sokszor csinálod ezt – bólogatok elismerően a helyes megállapításra célozva.
- Valami olyasmi – ért egyet, miközben átrohan a másik szélre, hogy kiszolgáljon egy lányt, aki harmadszorra önti mellé az italát.
- Dobj már meg egy sörrel, tesó! – „kéri” a mellettem álló hatalmas darab csávó.
Elnézve az ide-oda rohangáló fiút, és mivel amúgy sincsen más dolgom, szépen átsétálok a pult túlsó oldalára és egy üveg sört nyomok a hústorony kezébe, aki szó nélkül elsétál.
- Szívesen – szólok utána, de persze meg se hallja.
- Köszi – mosolyog rám hálásan a pultos srác,  mire vállat vonok.
- Segítenék, ha gondolod.
- Hálás vagyok, szépségem – villant rám egy futó mosolyt, majd lohol is tovább.

3 megjegyzés :