- Ugyan
Asen, ne csináld már ezt! - mered ram dühösen Iris. Megint bele akar rángatni
valami oltári nagy hülyeségbe, holott pontosan tudja, hogy nekem ez nem buli.
- Én nem
csinálok semmit. Nem akarok elmenni és kész - vitatkozom vele ma már kábé hatvanadszorra
lejátszva ezt a beszélgetést.
- De King
is ott lesz, tudod, hogy szeretem - vág szenvedő arcot, majd drámaian
a szívére teszi a kezet.
- Akkor
hát menj el es szeresd ott is - vigyorodok el. Iris elgondolkodik, majd arca
egy pillanatra megmerevedik, majd felveszi a mindentudó ábrázatát.
- Tudod,
hogy nem jelenhetek meg egyedül - mondja, erősen kihangsúlyozva az első szót.
- Menj
Kinggel - dobom fel ezt a nyilvánvalóan zseniális megoldási tervet.
- Az nem
fog összejönni. Ő a haverjaival megy -
magyarázza Iris, én pedig inkább hallgatok, mintsem, hogy elmondjam a
véleményem a srácról.
- Kérlek,
As! - mereszti rám kiskutya szemeit, és ez azon jeles alkalmak egyike, mikor
inkább veszteség, mint haszon egy hugi.
- Rendben
- egyezek bele, már csupán azért is, hogy végre kimenjen a szobámból és békén
hagyjon tanulni.
- Köszi!!
- visít fel, majd hála az égnek kirohan, bizonyára azzal a szándékkal, hogy
felhívja Kinget.
Nem hiszen el, hogy elrángat egy gimis buliba,
már nem is tudom, hanyadszorra, csak azért, mert szerinte "menő", hogy én
már
egyetemista vagyok. Félreértés
ne essék, mindig visszakapom a felé
nyújtott szívességeket,
azért ennyire nagylelkű még
én
sem vagyok.
-
Beszéltem Camival, teljesen oda van meg vissza, hogy mégis elmegyek a buliba! -
ront be ismét a szobámba a húgom.
- Mi van?
- kérdezem egy csöppet megrökönyödve.
- Camille!
A legjobb barátnőm! Örül,
hogy elmegyek - magyarázza Iris, mintha szimplán
hülye
lennék, azért nem értem
a szavait.
- Úgy
értem, minek rángatsz el, ha Camille is megy? - pontosítok.
- Ő már
mással
megy - jelenti ki Iris, olyan hangsúllyal, mint aki teljesen
egyetért az álnok legjobb barátnő döntésével.
Soha nem fogom megérteni a gimnazista lányokat,
pedig alig másfél éve
még
én
is egy voltam közülük.
- És ez
valami etikett féle, hogy csak kettesével mehettek? - érdeklődöm
némi
ellen a hangomban.
- Jesszus,
Asen! Néha annyira értetlen tudsz lenni!
Tessék! Azok után, hogy őt lerázzák
a barátai, és nekem kell kísérgetnem
mindenféle bulikba, még én
vagyok az értetlen!
- Bocs! - felelem amolyan "nekem mindegy,
csak hagyj már" vállrándítással.
[…]
- Remélem,
most boldog vagy! – morgok s buli
ajtaja előtt.
Csak úgy dübörög odabent a zene, hogy
még így házon kívül is meg lehet süketülni.
- Ugyan, Asen! Ne legyél már ennyire
elzárkózott – mered rám olyan arckifejezéssel a húgom, hogy kedvem támad itt,
helyben leütni.
- Erre inkább nem is válaszolok semmit
– felelem végül, hosszas töprengés után, miképpen is teríthetném ki itt, most
azonnal.
- Egyébként, mi ez a kinézet? Nem
tudnál egyszer az életben szoknyát fölvenni, főleg, mikor buliba mész? – folytatja az
ócsárlásomat.
- Szórakozol velem, Iris? Azért vagy
itt, mert eljöttem veled, úgyhogy vagy hallgass el, vagy indítsunk haza –
osztom ki, mire persze rögtön elhallgat. Legalábbis egy időre.
- Oké, jól van. Jól nézel ki nadrágban
is – tárja szét a kezeit lemondóan.
- Még szép – nyugtázom végignézve
magamon.
Egy fekete, koptatott térdű farmert viselek, egy fehér hosszúujjú
haspólóval, bőrdzsekivel
és vászoncipővel.
Ellenben Iris egy fehér, ujjatlan ruhában van, és magassarkú szandálban. Ha nem
lenne mindkettőnk
haja ugyanolyan világos barnás-szőkés, és szemünk kék, senki nem jönne rá,
hogy testvérek vagyunk. Aminek alkalomadtán mindketten nagyon tudnánk örülni.
Iris még megigazítja a szoknyájának
alját, majd becsönget.
- Császtok,
csajok! Mi a szitu? Hello, Irisem! – karolja át azonnal a húgom vállát az ajtót
nyitó King, én pedig csak magamban forgatom a szememet.
- Szia, bébi! –
üdvözli pasiját Iris.
- Helloka, As!
Dögös vagy – int nekem is King, mire felszalad a szemöldököm.
- Szia, bébi –
dünnyögöm szórakozottan, de addigra már el is tűnnek a tömegben.
Minden buliban ez
az a pillanat, amikor elgondolkodom, minek is jöttem ide, és most, hogy Iris
itt is hagyott, miért nem mentem még haza.
Azonban nem
egyszer fordult elő, hogy a húgomnak szüksége volt rám, és minden ellentétünket félretéve a testvéri kötelék megkívánja, hogy ilyenkor itt maradjak és
vigyázzak rá, hiszen ő is mindig falaz
nekem anyáéknál, mikor későig kimaradok
otthonról.
A konyhába lépve
eloldalazok néhány botrányos dolgot művelő tini csoport mellett, majd megállok az italokkal
telepakolt bárpultszerűség előtt.
- Mit adhatok? –
pattan elém egy srác a pult túloldalán.
- Mi vagy te, a
pultos? – mustrálom kíváncsian, hiszen nem egy szórakozóhelyen vagyunk.
- Ez csak amolyan
önkéntes hobbi – vigyorodik el a srác, aztán fürgén tölt nekem egy pohárba bort
és vizet, majd átnyújtja a pult felett.
- Ilyen fröccsös
típusnak nézek ki? – érdeklődöm, átvéve az italt.
- Inkább olyannak
nézel ki, aki nem azért van itt, hogy a föld alá igya magát – pontosít a srác
rám kacsintva.
- Bizonyára
sokszor csinálod ezt – bólogatok elismerően a helyes megállapításra célozva.
- Valami olyasmi
– ért egyet, miközben átrohan a másik szélre, hogy kiszolgáljon egy lányt, aki
harmadszorra önti mellé az italát.
- Dobj már meg
egy sörrel, tesó! – „kéri” a mellettem álló hatalmas darab csávó.
Elnézve az
ide-oda rohangáló fiút, és mivel amúgy sincsen más dolgom, szépen átsétálok a
pult túlsó oldalára és egy üveg sört nyomok a hústorony kezébe, aki szó nélkül
elsétál.
- Szívesen –
szólok utána, de persze meg se hallja.
- Köszi – mosolyog
rám hálásan a pultos srác, mire vállat
vonok.
- Segítenék, ha
gondolod.
- Hálás vagyok, szépségem
– villant rám egy futó mosolyt, majd lohol is tovább.
😍😍😍😍😍😍😍👑👑
VálaszTörlésEz jóó :)))
VálaszTörlésFolytatása van??
VálaszTörlés