2015. október 22., csütörtök

Félreértett tévedés

Isteni érzés volt újra felhúzni a kézilabdás cuccomat, de ugyanakkor legalább annyira rossz is. Gyűlöltem, hogy nem játszhatok, már egy éve labda sem volt a kezemben, annyira elzárkóztam tőle. És most itt voltam, a kedvenc gatyámban és pólómban, a viszonylag új Nikemban. Összegumiztam a hajam és kifelé indultam a teremből.
- Hova mész? - lépett be az Ron, becsukva maga után az ajtót, összefonta karjait a mellkasán és nekitámaszkodott az ajtókeretnek.
- Az első meccsre. Arrébb állnál? - kérdeztem, és bár hangom normálisnak tűnhetett, ingerült voltam. Nagyon is.

- Ezt erősen kétlem - jelentette ki, egy centit nem mozdulva el, mire felszaladt a szemöldököm.
- Légy oly szíves és állj el innen a francba, mert ki óhajtok menni. - "kértem" újra, ezúttal szebben, eleresztve kijelentését a fülem mellett, de ő továbbra sem reagált.
- Nem.
- És miért nem? - sóhajtottam továbbra is vele szemben állva.
- Nem hagyom, hogy szétcseszd, amiért eddig dolgoztál, hogy tönkre tedd a lábad - mondta, és ez volt az a pont, ahol teljesen felment az agyvizem.
- Minek, hm, mégis minek? Nem fogok visszamenni játszani, az egészségem meg majd rendbe jön! Rohadtul nem vagy abban a helyzetben, hogy megmond, mit csinálhatok és mit nem! Fél éve felem se nézel, ne tegyél most úgy nekem, mintha annyira, marhára érdekelne, mi lesz velem! - kiabáltam, és a fenébe is, annyira jól esett végre kiadni ezt magamból. Ron rezzenéstelen arccal állt, semmi érzelmet nem mutatott, csak engem figyelt.
- Nem engedlek ki - vont vállat, látszólag totálisan nem foglalkozva a kis monológommal.
- Fordulj fel! - kezdtem ütni, ahol értem, a karját, a mellkasát, még az arcát is eltaláltam párszor, de Ronald csak némán tűrte. Egy idő után viszont megunta, elkapta mindkét csuklómat, egy jól irányzott mozdulattal megfordított minket, ezúttal az én hátam feszült neki az ajtónak. Tenyereit a fejem mellett két oldalt nyugtatta, arca egészen közel volt az enyémhez, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Elcsesztem, én is tudom jól. Isobel azt kérte döntsek közte és közted és én őt választottam, mert el akartalak felejteni. Te sose lennél a barátnőm, én pedig nem voltam már képes csak a barátod lenni. De ez sem ment, nem tudlak nem nézni, nem foglalkozni azzal, hogy mi bánt, nem tudom elviselni, hogy nem vigasztalhatlak meg, mikor látom, hogy baj van.
- Mi-miről beszélsz? - suttogtam akadozó lélegzettel.
- Arról, hogy lassan két kibaszott éve szerelmes vagyok beléd! - hajtotta le a fejét, én pedig úgy éreztem, megállt a szívem. Te jó ég!
-  Ron - szólaltam meg halkan, mire továbbra is a földet nézve válaszolt.
- Igen?
- Nézz rám! - kértem, mire meg is tette. Lassan felemelte a fejét, gyönyörű szemeit rám emelte.
- Én is szeretlek - simítottam meg az arcát, amin valami leírhatatlan döbbenet ült. - Lassan két kibaszott éve - mosolyogtam, mire szája eszeveszett gyorsasággal tapadt az enyémre.


5 megjegyzés :