2015. október 9., péntek

Brooklyn, 1.rész

Szeretem az új kezdeteket, jó belevágni valami teljesen ismeretlenbe, olyanba, amit még sosem tapasztaltam. Persze, lehet, hogy ebben szerepet játszik az adrenalin függőségem is, az állandó kalandvágyam és a kihívás. Főleg a kihívás.
- Jó reggelt, Mary! – ültem le a bárpulthoz és elkezdtem belapátolni a nutellás palacsintákat.
- Jó reggelt, Miss Brooklyn! Ej, miért van megint feketében? – siklott végig a szeme a bőr gatyámon és az ujjatlan blúzomon, megállapodva a tornacipőmön. 

- Kiemeli a hajamat – kacsintottam, majd a táskámba dobtam a szendvicsem. – Apa?
- Az édesapjának korán reggel ügyfele akadt, úgy hogy már órákkal ezelőtt elment informált a házvezetőnőnk, mire elhúztam a számat.
- Értem. Akkor én is megyek, viszlát! – indultam ki az ajtón. 
- Legyen jó napja, Miss Brooklyn! – köszönt Mary is, majd elhagytam a házat és a motoromhoz léptem, feltettem a sisakot és felpattantam a járműre. Útközben próbáltam előkeresni az emlékeimet a suli hol létéről, de nem mondhatni, hogy sikerrel jártam. Az egyik utcában egy pokrócon ücsörgő látás sérült bácsira akadtam, így hát lefékeztem előtte és üdvözöltem.
- Jó reggelt, ifjú leány! 
- Honnan tudja, hogy ifjú vagyok? – kérdeztem érdeklődve és a táskám után nyúltam.
- 65 évnyi vakság után, maga is meg mondaná – mosolyodott el, én pedig a kezébe raktam a szendvicseimet. 
- Sajtos – szalámis. – avattam be a bácsit, aki hálásan állt neki a reggelimnek. – Esetleg meg tudná mondani, merre van a St. Lewis?
- Természetesen. Ha itt végig megy és elkanyarodik jobbra, látni fogja a teret, ahol a gimnázium áll – tájékoztatott és ezúttal rajtam volt a sor a hálálkodásban. 
- Köszönöm szépen, viszlát! – köszöntem el, az utasításait követve pedig eljutottam a kívánt helyszínre, jó 15 perc késéssel. Leállítottam a motort, lelakatoltam és az iskola kapujához sétáltam, ahol döbbenten konstatáltam, hogy be van zárva.
- A fenébe! – dünnyögtem, majd egy jól irányzott mozdulattal átdobtam a táskám a túloldalra, utána felkapaszkodtam fémrácson, a lábaimat átlendítve átmásztam. 
- Hűha, csak állok és ámulok! hallottam egy hangot a kapu túloldaláról és egy fiút láttam, aki éppenséggel engem bámult. A kerítéshez sétált, laza mozdulattal feltolta magát, majd egy pillanattal később landolt mellettem, kényes mozdulattal leporolva fekete farmerját. – Errefelé nem mindennapi látványosság a késő, motoron érkező, kapun átmászó lányok.
- Ami mindennapi, már nem is látványosság – csúszott ki a számon, mire lassan elvigyorodott, szemei engem fürkésztek.
- És még kötekedsz is. Mondd, hol voltál eddig? – sóhajtott drámaian, az égre pillantva. 
- New Yorkban - vigyorodtam el.
- Akkor tehát, te lennél Brooklyn Parrish, igazam van?
- Teljes mértékben – bólogattam, a táskámat felkapva. 
- Be kell vallanom, azt hittük egy elkényeztetett modell leányzó gazdagítja majd iskolánkat – mondta őszintén, mire felszaladt a szemöldököm.
- Szóval nem tűnök modellnek? játszottam a sértettet, mire hevesen megrázta a fejét, a mozdulat következtében sötétszőke haja kissé összekócolódott.
- Hát, nem, de félre ne érts, gyönyörű vagy mentegetőzött gyorsan, mire elvigyorodtam.
- Most akkor mi is van? Mármint, a többi kapun is be kell lógni?– érdeklődtem az előttünk elterülő épületet kémlelve.
- Nem – csóválta a fejét, majd rám pillantott. – Milyen órával kezdesz?
- Rajz – vágtam rá, mire felvonta a szemöldökét.
- Stréber lennél? 
- Én? Dehogy. Melyik világban van a strébereknek rajzuk.
- Nem erre céloztam. Ma van az első napod és szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak az első órádat tudod fejből.
- Fotografikus memória – kocogtattam meg a fejem, mire elismerően füttyentett.
- Szóval rajz. Nem sok mindenki veszi fel.
- Miért?
- Időpocsékolásnak tartják vonta meg a vállát.
- És te?
- Én vagyok a jövőbeli padtársad. Határozottan nincs ellenemre a rajz vigyorodott el, megigazítva fején a baseball sapkát. Na, jó, egy utolsó kérdés, mielőtt bemegyünk.
- Hallgatlak – álltam meg én is. 
- Mi az első számod a telódon? 
- Theory of Deadman, Angel.
- Gyere hozzám! – tette a szívére a kezét, mire felröhögtem.
- Szerintem ez túl korai lenne, de ha ragaszkodsz hozzá, én nem mondok nemet. 
- Megdumáltuk – tárta ki előttem az ajtót, kezét a derekamra simítva tolt maga előtt a helyes irányba.


Következő rész:

7 megjegyzés :