2016. szeptember 12., hétfő

A múlt kísértésében#1

- Hello! Mi a helyzet? - érkeztem meg kissé lihegve a srácokhoz.
- Mázlid, hogy késik a tanár - forgatta a szemét Hannah.
- Whuric már csak ilyen. Örökké üldözi a szerencse - veregetett hátba a haverom, Nick.
- Tagadhatatlan - vontam vállat közömbösen. - De nem rajtam múlt. Késett a busz.
- Ja, a busz - értett egyet némileg ironikusan Dan.
Éppen azon voltam, hogy rávágjak valami kedves megjegyzést azt illetően, nála mi késik, ekkor azonban megpillantottam egy lányt nem sokkal Dan háta mögött.
- Ki ott az a Tündérke? - érdeklődtem, egy másodpercig sem leplezve kíváncsiságomat.
- A csaj, aki lemondta a gólyatábort - avatott be Nick legyintve, miután vetett egy pillantást a lányra.
- Kelly Robinson - egészítette ki rögvest Hannah mindenttudóan.
- Miért is mondta le? - kérdeztem, de tekintetemmel továbbra is a lányt figyeltem.
- Valami személyes okok miatt. Családi cucc - próbált visszaemlékezni Dan a maga tapló módján.
- Bizonyára csak beijedt - feltételezte Hannah.
- Akkor ezért van egyedül - értelmeztem a hallottak alapján a látottakat.
- Ja.
- Bár, ahogy elnézem, a legkevésbé sem izgatja - pillantott ismét a lány felé Nick.
Teljesen igaza volt. Kelly Robinson fülhallgatóval a fülében, egy füzet fölé görnyedve, a falnak támaszkodva állt. Kérték tőle, hogy nyissa ki az ablakot, de meg se hallotta, vagy ha mégis, akkor sem igazán érdekelte. Barna haja eltakarta a fél arcát, de még így is látszott, hogy átkozottul szép.
Megindultam felé. Hallottam, hogy a haverjaim utánam szóltak, hogy mégis mire készülök, Hannah pedig mindenáron ellenkezett.
Mikor a lány elé értem, én is az oldalammal a falnak támaszkodtam, akárcsak ő, ezzel kitakarva az arcát a barátaim elől.
Mivel tudtam, hogyha a megszólítom, még arra sem tart majd méltónak, hogy egyáltalán felemelje a fejét, más tervhez kellett folyamodnom.
- Hello, Tündérke! - üdvözöltem, miután egy jól irányzott mozdulattal kihúztam az egyik füléből a fülhallgatót.
Egy egész másodperc erejéig rám nézett, majd a zsinór után nyúlt, nyilván azzal a szándékkal, hogy visszadugja a fülébe. Számítottam valami hasonlóra így gyorsan a fejem fölé tartottam. Nagyjából másfél fejnyi magasságkülönbség lehetett közöttünk, tehát esélye sem volt.
Még csak nem is mérlegelt, csupán lehajtotta a fejét, és folytatta, amit félbeszakítottam. A lapra pislantottam, hátha meglátom, min szorgoskodik. Meglepődve konstatáltam, hogy mangát rajzolt.
- Egy férfi, mint például jómagam, sosem mondana olyat, hogy "ez a póló kövérít" - sikerült valahogy kibogoznom a buborékban lévő japán jeleket.  Gondoltam, ha már itt vagyok, segítek neki, na meg fényezem a nyelvtudásom.
Minimum egy halálos pillantásra számítottam, de semmit nem kaptam.  Rám se hederített.
- Fáradjanak be!  - érkezett meg a professzor, kitárva az előadó ajtaját.
Hannah integetett a nagy káoszban, hogy majd foglalnak helyet, de csak meglegyintettem a kezem, mondván, hogy erre semmi szükség. A tündérke mellé ülök.
Mivel még mindig szorongattam a fülhallgatójának zsinórját, és nem is szándékoztam elengedni, a tömeg ugyan elsodorta a lányt, de az egész fülhallgatója a kezemben maradt. Gyorsan feltekertem, majd a terembe préseltem magam. Ha már kiszúrtam Kellyt, aki középtájt, természetesen legszélen foglalt helyet. Átverekedve magam nagyjából mindenkin, sikeresen lehuppantam mellé. Fel sem nézett.
- Remélem, az óra alatt nem tervezel zenét hallgatni - raktam le az asztalára a nálam maradt holmiját.
Elvette és egy fürge mozdulattal a pulcsijának zsebébe süllyesztette, ezzel mondjuk, hogy választ adva.
- Az jó. Én ugyanis biztosan nem fogok jegyzetelni - jelentettem ki, majd karbafontam a kezem.
- Hahj, Tündérke! Hát most, hogy fogsz figyelmen kívül hagyva? - sóhajtottam arra célozva, hogy kénytelen hallani a hangom.
Nem reagált.
- Látom, azért így is jól megy - nyugtáztam a helyzetet egy aprót biccentve, közben a prof megkezdte az előadást, Kelly pedig vad jegyzetelésbe kezdett.
Nagyjából tíz perc elteltével, az egyik mondatnál lemaradt, én meg - aki persze végig figyeltem a jegyzetet - emlékezetből visszamondtam neki az elhangzott részt. Egy minutum erejéig habozott, elfogadja-e a segítségemet, míg végül úgy ítélte meg, hogy a tanulmánya fontosabb az ellenszenvénél. 
Miután ezt nagyjából háromszor megismételtük, az utolsónál azért hozzátettem. 
- Egyébként Austin vagyok.
- Kelly - érkezett a válasz. A hideg is kirázott a hangjától.


 Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/09/a-mult-kiserteseben2.html

6 megjegyzés :