2016. március 15., kedd

Ha mellettem vagy



- Hova megyünk? - érdeklődtem, de Noah csak az utat figyelve mosolygott. Be kell vallanom, nem először tettem fel neki ezt a kérdést. És messze nem is utoljára.

- Hm - felelte roppant értelmesen, mire elfintorodtam.

- Na, gyerünk már! - biztattam, magam sem értettem miért, hisz jól ismertem őt, tudtam, hogy úgysem mondja majd el.

- Majd megtudod, ha odaértünk - válaszolta sejtelmesen, mire méltatlankodva a szememet forgattam. Lehajoltam és gyorsan kikötöttem, majd lekaptam a cipőm, és lábamat a kocsi műszerfalának támasztottam. Noah megnyomott maga mellett egy gombot, melyet követően az autó ablakai leereszkedtek. Bal könyökét a párkányra fektette, így tartva a kormányt, míg a másik keze a váltón pihent. Élveztem, ahogyan a szél fújta a hajam a nyitott ablakon keresztül.

- Van ott egy szemüveg - bökött az előttem lévő kesztyűtartó rekeszre Noah.

- Megvan - turkáltam elő egy Hollywood típusú, vastag, fekete keretes, négyszögletes alakú napszemüveget.

- Add ide légyszi! - kérte, de mivel időközben alább hagyott a napsütés, itt volt az ideje, hogy felpróbáljam.

- Ah, remekül áll! - nézegettem magamat a visszapillantóban, mert hát valóban igazat szólottam.

- Azért én jobban nézek ki benne - célozgatott Noah hunyorogva, tekintve, hogy most már igazán szüksége lett volna rá.

- Tessék - hajoltam hozzá, és a szeme elé helyeztem a szemüvegét, ő pedig kajánul elvigyorodott, amit nem nagyon tudtam mire vélni.

- Kissé lecsúszott a pólód - pillantott rám, de mégis a szemembe nézett, nem pedig az említett helyre. Helyes.

- Hoppá - közöltem lazán, - miközben a szégyenteljes helyzetem a föld alá kívánt - és megigazítottam a fekete ujjatlanom.

- Megérkeztünk - parkolt le hirtelen Noah egy erdő szélén.

- Ez egy erdő - állapítottam meg zseniális látásomra hagyatkozva, miközben kiszálltunk.

- Ezt jól látja, hölgyem! - nyújtóztatta ki elgémberedett végtagjait Noah helyeselve, mozdulatának eredményeként kék pólója felcsúszott (kábé úgy, mint korábban az enyém, csak az övé a másik irányba és nem fönt, hanem lent, szóval lényegében teljesen másképp.) Mindenesetre belátást engedett napbarnított, szépen kidolgozott, izmos hasára.

- Nagyon köszönöm az elismerést, uram! - biccentettem elszakítva tekintetemet a hasáról.

- Gyere! - mondta én pedig követtem őt az ösvényen.

- Azért hoztál ide, hogy megölj? - kérdeztem kedvesen csevegve, mire Noah hátrafordult és komoly képet öltve fúrta tekintetét mélyen az enyémbe. Nagyon romantikus válasz lett volna, ha azt feleli "igen!" és bumm, be is teljesíti feladatát, de valami egészen érthetetlen okból nem történt semmi ilyesmi.

- Esetleg majd később - kacsintott rám, amihez persze muszáj volt pofákat vágnom.

- Legalább nem ez az első pont a listádon - dünnyögtem, de nagy szerencsétlenségemre meghallotta.

- Milyen lista? - értetlenkedett Noah. Meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy utolérhessem, mivel hirtelen gyorsabb tempóra kapcsolt.

- Tudod, a mai programunk - magyaráztam erősen gesztikulálva, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy amúgy Noah háttal állt nekem.

- Biztos, hogy nem írtam semmiféle listát - ellenkezett Noah rögtön.

 Hát persze, hogy nem! Noah Rossnál kevés férfiasabb embert ismerek, és mint azt tudjuk, evidens, hogy a férfiak nem listázgatnak. Na, nem mintha én minden egyes alkalommal gondosan listát írnék az aznapi teendőimről, de kezdjük ott, hogy én ezt az egészet képletesen értettem. Nem kellett volna ennyire komolyan vennie. Nem is értem, miért magyarázkodom.

- Ezt mindjárt gondoltam - nyugtattam meg Noaht, aki ezt hallva elégedetten bólintott.

- Az jó. Nehogy ilyen lehetetlen dolgokat terjessz rólam - adta elő magát tettetett ijedtséggel, mire csak a szememet forgattam és nem szóltam semmit.

 Percek teltek el, s csak némán ballagtunk az erdőben, Noah elől én meg utána. Ő tudta, hova megyünk, legalábbis magabiztos tempója erre utalt, míg én céltalanul követtem őt az ismeretlenbe. Kellemes volt. Persze nem bírtam sokáig.

- Komolyan! Hova megyünk? - pattogtam ismét, megszaporázva lépteimet, majdnem hogy futottam utána, hogy beérjem.

- Jesszus, Claire! - vigyorodott el Noah, amolyan szívdöglesztő mosolyt villantva, melynek hatására minden épeszű lány elolvadna, ha jelen pillanatban itt álltak volna mellettem. Mivel nem voltak sehol, így rám hárult az ájuldozás feladata. Természetesen jómagam nem dőltem már be neki, már nem volt képes ennyire egyszerűen leteríteni. Jobban mondva, képesnek képes volt, de legalább külsőleg tartottam magam, ha belsőleg már el is folytam.

- Mi van? - kérdeztem vissza olyan keményen, amennyire csak tudtam.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk! - ingatta a fejét, de meglehetősen jókedvűnek látszott. A kis suttyó! Már alig várta, hogy eljöjjön ez a faggatózás, és élvezhesse, hogy jól nem mondja el, hova tartunk és miért. Igen, Noah Ross ilyen kedves és jószívű fiú hírében állt...

- Pontosan tudod, hogy nem hagylak békén, míg el nem mondod! - akadékoskodtam már csak azért is, mert nem bírtam megállni.

- Te pedig pontosan tudod, hogy érdeklődhetsz akár meddig, én úgysem avatlak be, míg el nem jön az ideje - mosolygott, és igaza volt. Mint mindig, hogy enné meg a fene azt az átkozott titkolózását! Jött nekem ezzel a megfelelő idő eljövetelével, de mindketten maximálisan tisztában voltunk vele, hogy csak bosszantani akart. Mint azt az esetek nagy részében. Elegem volt, nem hagyhattam ezt tovább!

6 megjegyzés :

  1. WoW csattanószerű vége van az biztos:D
    Amúgy ez a Noah gyerek...ez cukinak tűnik...lehet lesz még egy tagja a hárememnek...? :D Áh meglátjuk ;)

    VálaszTörlés
  2. ��folytasd gyorsan������������

    VálaszTörlés