2016. szeptember 14., szerda

A múlt kísértésében#2


- Nem sok rosszabb óra van, mint amilyen ez volt - csóválta a fejét Nick.
- Mintha lenne egy is, amelyik érdekel - szivattam, mert hogy valóban így volt.
- Volt egy - bizonygatta a haverom b
őszen.
- Mikor? Oviban? - kérdezte Dan vigyorogva.
- Nem. Általánosban - érkezett a válasz, amin persze muszáj volt azonnal röhögnünk.
- És mi volt az?
- Az ének - mormolta Nick, tudván, hogy ebb
ől a göndörből már biztosan nem mászik ki egykönnyen.
- Ének - ismételtem meg eltöprengve.
- Mrs. Lampard - segített ki Nick, megsejtve, min is töröm éppen a fejem.
Nick meg én együtt jártunk általános iskolába, azonban utána más középsuliba mentünk, és nem is nagyon tartottuk a kapcsolatot. Aztán egyszer csak rádöbbentünk, hogy bizony egy egyetemre fogunk járni. S
őt, mi több ugyanarra a szakra.
Dan Nick gimis haverja, Hannah pedig a gólyatáborban határozott akképp, hogy klassz lenne neki közénk tartoznia. Bár Nick er
ősen tagadja, süt róla, hogy teljesen bele van esve a lányba, ez az egyetlen oka, hogy Dan és én megtűrjük Hannaht, meg kedvesek vagyunk vele.
- Tényleg! - ugrik be az ének tanárn
ő neve. - Gimiben mi baj volt az énekkel?
- Még csak felidézni sem szeretném azt a fickót - borzongott meg Dan.
- Nem volt jó és kész - jelentette ki Nick.  Ahogy elnéztem, valami nagy traumát okozhatott nekik az az ének tanár. Biztos nem osztogatott jutalom cukorkát.
Mivel a mai els
ő óránk dél körül volt, utána rögtön az ebédlő felé vettük az irányt. Én azzal a céllal, hogy felkeresem Kellyt az, és akarata ellenére, szándékosan mellé ülök majd. Felmerült bennem, hogy nem is lesz ott, hanem valami eldugott helyre megy, ahol nem zargathatom, de szerencsére nem így történt.
Amint beléptünk az étkez
őbe, megpillantottam.
Egyedül ült, zenét hallgatva. Jobb kézzel a villát fogta, baljában egy kisebb méret
ű könyvet.
- Lépek - veregettem hátba Nicket, amint megkaptam az ebédemet, majd a tálcámmal együtt Kellyhez mentem.
- Hello újra - csúsztam be a vele szembeni székre. A jól bevált trükkhöz folyamodtam, tehát el
őbb a fél fülét szabaddá tettem, és csak utána szólaltam meg.
- Szia - köszönt, amivel sikerült alaposan meglepnie.
Biztos a memóriámnak hálás.
- Áruld el, mi van ezzel a sráccal - bámultam a közöttünk hever
ő füzetet, amin a kövérítős csávó virított.
- Semmi. Rosszul fordítottad - közölte tárgyilagosan. Ki sem nevetett. Fenébe! Nagyon örültem volna egy mosolynak, még ha ezúttal nem is szándékosan égettem magam.
- Tény, hogy kissé berozsdásodott a japánom - vontam vállat, hátra d
őlve a széken.
- Szabad? - nyújtottam a kezem a füzet felé. Egy gyors mozdulattal akár meg is szerezhettem volna, de azt akartam, hogy engedje.
Egy aprót bólintva jelezte, hogy elvehetem.
Visszalapoztam az elejére, majd pont fordítva, mint Kelly, a jobb kezemmel a füzetet tartva, a balommal enni kezdtem.
Itt-ott nem igazán értettem, de jobbnak láttam csöndben maradni, mint sem fél percenként megkérdezni, hogy ez mit is jelent.
- Érted? - törte meg a csendet Kelly.
- Hogyne. Csak néhol homályos - sarkítottam.
- Persze - húzódott egy minimálisnak is alig mondható mosolyra a szája széle.
- Komolyan. Mondhatni egyértelm
ű az egész. - Nem tágítottam.
- Elhiszem - mondta, de az arcára volt írva az ellenkez
ője.
- Dehogy hiszed - vádoltam meg, lerakva a villámat a tálcára.




Következő rész:
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/09/a-mult-kiserteseben1.html

4 megjegyzés :