Mikor bekopogtam az ajtaján és nem
kaptam semmi választ, bátorkodtam benyitni. Naugh az ágyán feküdt, hatalmas
fejhallgatójával a fülein, csukott szemmel, Realos sapkával a fején. Nem
hallott és nem látott engem.
Mivel úgy sem vett észre, én pedig ezer
éve jártam a szobájában, úgy határoztam, hogy körbenézek. Így is tettem. Minden
igyekezetemmel azon voltam, hogy képes legyek kizárni azt az átható
Naugh-illatot, mely az egész helyiségben terjengett.Figyelmemet inkábba falon lévő poszterek és képek felé irányítottam, az utóbbi általában a csapatunk néhány fotója volt. Hirtelen felfedeztem egy képet, amely tavaly félévkor készülhetett. Naugh van rajta és én. Emlékszem erre a napra. A főtéren álltunk, a szökőkút előtt, Naugh lazán átkarolta a derekamat és összenevettünk. Elidőztem a fotó bámulásán és mikor megfordultam… Jesszus!
- Basszus! A frászt hoztad rám! – kiáltottam fel, mivel Naugh nagyon szorosan mögöttem állt. Bocsánatkérően feltartotta a kezeit, amolyan „én szóltam volna, ha tudnék beszélni” stílusban. Lekaptam a fejéről a sapkát és a sajátomra helyeztem.
- Na, hogy áll? – nevettem fel, mire elismerően biccentett, majd kitárta a szekrény ajtaját pontosan előttem, én pedig egy tükörrel találtam szembe magam.
- valóban nem rossz – csettintettem a nyelvemmel. Naugh mögém helyezkedett és a tükörképen tekintetébe fúrta sajátját. Hasonlított ez a pillanat arra, amit a fotó megörökített. Azonban engem elborított valami.
Egy éve szeretem őt. Egy egész éve. Neki pedig barátnője van. Mégis mit vár tőlem?
- Unom magam. Megyek – jelentettem ki. Bevallom ez béna indok volt lelépni, de akkor nem volt jobb ötletem.
„Alku!” Tolta elém egy papírdarabot.
- Hol marad a jól bevált telefon? – vontam fel a szemöldököm, értetlenül meredve a füzetre.
„Így gyorsabb. Na, meg élvezetesebb.” Az írás mellett egy béna illusztráció is látható volt, amin muszáj volt felröhögnöm.
- Mindegy – rántottam meg a vállam, majd az ajtó irányába indultam.
„Ne menj el, kérlek!”
- Miért ne?
„Mert ne. Csak.”
- Ja, hogy ezért? Így már mindjárt más – ironizáltam, egy újabb lépést téve a kijárat felé.
„Kérlek.”
- Mi volna az alku? – sóhajtottam egy nagyot.
„Hagysz most beszélni, cserébe később visszarakhatod rám a jinxet.”
- Érdekes szabály – vágtam elgondolkodó arcot. – Még átgondolom – ígértem.
„Nagyon sokáig nézted a képeket.”
- Igen. Olyan fura, megváltozott minden – vallottam be az érzéseimet. Persze, nem vele kapcsolatban.
„Mire gondolsz?” – ült le az ágyára Naugh.
- Arra, – dobtam le magam a foteljába – hogy Eni és Maci állandóan kettesben pusmognak, Ol és Evi olyanok, mint tavaly, de még inkább összenőttek, GD és Dodi megállás nélkül csajozik.
„És mi van velünk?”
Nincs olyan, hogy velünk. Nyilván ezt nem fogom így kimondani, mert nyilván nem is így érti.
- Mi olyanok maradtunk, mint eddig – feleltem közömbösen. Vagyis közömbösséget színlelve.
„Nem hiszem.” – húzta óvatos mosolyra a száját Naugh.
- Már miért nem?
„Csak úgy.”
- Ennek semmi értelme.
- Sziasztok! Én is itt maradtam, de jó! – nyitott be hatalmas lendülettel Jen, és levetette magát Naugh mellé az ágyra. De jó! – Miújság?
Naugh elfordította a fejét, levette tekintetét rólam és a lány felé fordult.
„Semmi. Hogy-hogy itt maradtál?” – érdeklődött, de arcára valahogy nem az volt írva, hogy valóban érdekelné.
- Miért írogatsz? – fintorgott Jen.
„Adél lejinxlet.”- érkezett a válasz.
- Az meg mi? – meredt rám a lány haragosan.
- Ha két ember egyszerre mond ki valamit, egyikük „lejinxelheti” a másikat. Csak akkor szólalhat meg, ha valaki kimondja a nevét – magyaráztam.
- Claude Naugh – mondta ki rekordgyorsasággal Jen, boldogan mosolyogva. – Szívesen.
„Ez nem így megy. Csak az oldozhat fel, aki jelen volt. Jelen esetben csak Adél.”
- Micsoda hülyeség! Mindenesetre anyu kiment apuhoz Angliába, de nekem most nincs kedvem utazgatni. Hála az égnek, hogy te itt vagy! – mosolygott Jen, majd belekarolt Naughba.
Ez volt az a pillanat, mikor úgy határoztam, lelépek. Jennek természetesen fel sem tűnt, talán még Naughnak sem.
Maci üzenete: Na, mizu?
Kolos írt, szokás szerint bizonyos időintervallumonként megérdeklődi, mi van velem.
Adél üzenete: Semmi. Jen is itt maradt…
Én pedig mindig beszámolok neki a felállásról.
Maci üzenete: Fene! Ráhajtott Naughra, mi?
Ő pedig azonnal következtet.
Adél üzenete: Még szép, szinte azonnal.
Maci üzenete: Te meg leléptél, mi?
Adél üzenete: Még szép, szinte azonnal.
Maci üzenete: És elmentél sétálni, mi?
Adél üzenete: Még szép, szinte azonnal.
Akár copyzhatnám is a mondanivalómat. Kolos jól ismer.
Ezután megcsörrent a telefonom. Fel is hívott. Imádom!
Következő rész:
Váhúj
VálaszTörlésNaugh és Maci annyira cukik*-* Adél meg olyan, mintha én lennék
VálaszTörlésnagyon király :))
VálaszTörlésNagyon ritkan vannak reszek:/
VálaszTörlésDe ettol fuggetlenul nagyon klassz:))
Mivel viszonylag sok történet fut a blogon egyszerre, szerintem teljesen reális. Ráadásul egy végzősről beszélünk!:)
TörlésDe regebben naponta voltak reszek barmelyik tortenetbol. Most hetente van 2-3.
VálaszTörlésSzia!:) Mondom a felállást. Hétfőn elkezdődik az érettségim, és állandóan tanulok rá. Ígérem neked, hogy amint letettem a vizsgáim, megint mindennap lesznek részek!:)
Törlés