- Mármint mi? Így négyen? – Úgy látszott, Keaton nem
teljesen értette a helyzetet, mert olyat tett, amit csak ritkán. Visszakérdezett
valami olyanról, ami már tisztán és világosan elhangzott. Muszáj volt szívnom
miatta a vérét.
- Jaj, hát hallottad! Most mondta – feleltem azzal a
hangsúllyal, melyet még pár perccel ezelőtt ő alkalmazott
rajtam.
- Nem kell ám ezt csinálnod! – morgott, mire felszaladt a
szemöldököm.
- Hát, neked sem.
- Csak utánzol – vont vállat lezserül. Épp visszavágni
készültem, mikor is Wyatt felemelte a hangját. Nem az lepett meg, amit mondott,
hanem az, ahogyan. Nem igazán láttam valaha is ilyen mérgesnek.
- Hagyjátok abba! Mondtam valamit, rémlik?
- Nyugi, haver! – veregettem meg a vállát, mert úgy éreztem,
kissé túlreagálta.
- Én benne vagyok – szólalt meg halkan Zay.
Na, ez az, ami végképp ledöntött a lábamról meglepettségében.
Pont Zaylee Coen mondott azonnal igent, aki viselkedése alapján komoly gyűlöletet érzett
a társaság ötven százaléka iránt, akikkel együtt tölti majd a Karácsonyt.
Ezt a lépését nem igazán tudtam hova tenni, mivel ismertem már annyira, hogy
csak azért, mert tegyük fel, szeretne együtt tölteni egy kis időt
Wyattel, vagy akár velem, még képtelen lett volna egy rossz szó nélkül
beleegyezni.
- Ezt magyarázd meg nekem, kérlek! – fordultam felé, szemem
sarkából láttam, ahogy Wyatt szomorúan lehajtotta a fejét.
- Royce, az én családom nem alkalmas az együtt
karácsonyozásra – kezdte és már meg is volt az ok. Összeállt a kép, az
is, ő miért egyezett bele, és kicsit az is, hogy Wyatt miért
rukkolt elő egy ennyire abszurd ötlettel.
- Ez egész pontosan mit jelent? – kérdeztem.
- A szüleim szégyellik, hogy nem vagyok átlagos – felelte
Zaylee, mire úgy éreztem, elöntött a düh.
- Ezt nem hiszem el! Mi az, hogy szégyellik? Hiszen
csodálatos, hogy más vagy, mint a többiek, sokkal különlegesebb vagy bárkinél,
erre csak büszkének lehet lenni! – tört ki belőlem, Zay pedig a
nyakamba vetette magát.
- Jaj, Royce! Nem arról van szó, hogy nem szeretnek, egyszerűen
csak nem annyira jó a viszonyunk, hogy ne tudjam kihagyni a közös
karácsonyozást – szépített, de nyilvánvaló az igazság. Nem firtattam tovább,
mert tudtam, most nem erre volt szüksége.
- Wyatt, veled mi a helyzet?
- Apám csalja anyámat, és minél kevesebb ideig kell néznem a
képét, annál kisseb rá az esély, hogy beverem. – Újabb soha nem tapasztalt
dolog. Wyatt már agresszív is, amit a helyzetből adódóan tökéletesen
meg is értettem. Bár nem ismertem az előzményeket, csak szimplán
a tizennyolc éves fiú érzéseivel tudtam azonosulni.
- Szerintem nekem szükségtelen nyilatkoznom – jelentette ki
karba font kezekkel Keaton, valószínűleg szintén a családi
dolgokra célozva.
- Milyen elfuserált egy társaság a mienk – nevettem el
magamat, ezzel mindenkit megmosolyogtatva.
- Akkor benne vagy, Roycy? – nézett rám reménykedve Wyatt,
mire megadóan legyintettem.
- Szerintem apám még Szenteste is dolgozni fog, szóval
kétlem, hogy lenne jobb dolgom.
Félreértés ne essék, nagyon szeretem apát. De három éve már,
mióta otthagytuk anyát, apa a munkájába fekteti minden percét.
- Keat?
- Vágjunk bele.
Egyrészt úgy érzem, az vezérli őt,
hogy mindannyiunk béna családi mizériáit kisegítse, másrészt, mintha Keaton
Enoch szívesen töltene el velünk egy kis időt.
- Szuper! Akkor mondanám az infókat. A ház hat személyes,
így mindenki aludhat egyedül, vagy akár azzal, akivel akar – kacsintott rám és
Zayre Wyatt.
- Állj! Állj! Állj! Már lefoglaltad a szállást? – találta
meg a hangját Zay.
- Aha, még tegnap este. Bár nem nagyon kellett lefoglalnom –
mesélte Wyatt boldogan és most valahogy olyannak tűnt,
mint egy kiskutya.
- Ez komoly? Miből gondoltad, hogy igent
mondunk majd? – reklamált Zay, teljességgel fölöslegesen. Jaj, kicsi
Zay-bogyóm, néha olyan kis értetlen tudsz lenni.
- Reméltem – felelte Wyatt egy halvány mosolyt megeresztve.
Már nem volt olyan heves, mint az előbb, sokkal inkább
nyugodtnak, elégedettnek és szerénynek bizonyult. – Holnap
reggel utazunk, ezért nem ártana, ha neki állnátok pakolni.
- Ha jól gondolom, te már ezzel is megvolnál – vigyorogtam
rá, mire büszkén bólintott.
- Milyen korán reggel? – sóhajtott Keat, sejtve, hogy
barátjából kiindulva ez nem sok jót jelenthetett.
- Nyugi, csak tízkor indulunk. Az én kocsimmal megyünk.
Gondolom, ti lányok nem tudtok vezetni – nézett ránk, én pedig felháborodottságot
tettetve csípőre raktam a kezem.
- Ez rágalom! – kontrázott Zay.
- Miért? Van jogsid? – vonta fel egyik szemöldökét Keaton.
- Az nincsen – ismerte be Zay, aki csak azon akadt ki, hogy
megbélyegezték valami olyannal, amiről nem tudhattak
biztosan.
- Nekem van – szúrtam közbe.
- Komolyan? – Meglepettnek tűntek. Fáj? Á,
dehogy.
- Igen, kikérem magamnak. Becsületesen megtanítottak vezetni
– védekeztem.
- Azért inkább vezess te – legyintett Keaton, bizalmat
szavazva Wyattnek.
- Meg te – tette hozzá sofőr egyeske.
- Milyen messze kell menni? – érdeklődtem.
- Majd meglátjátok – vigyorgott eszelősen
Wyatt.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése