Az őszinteség a bátrak erénye,
és mint ilyen, kevesek kiváltsága.
/The Witcher
c. videojáték/
- Azt
hiszem, elsiettük a dolgot – piszkáltam a kezemet, majd félve felpillantottam
Hunterre.
Miközben
a válaszára vártam, vagy épp a reakciójára úgy éreztem, órák teltek el, azok is
hosszú, fájdalmasan lassan ütemben. De valószínűleg
ezek csak percek voltak vagy másodpercek,
melyet a kínzó rettegés tett ilyen terjedeleművé.
Hunter
végül szólásra nyitotta a száját és csak négy kis szócskát mondott.
- Én is
így gondolom.
*Fél órával korábban*
- Te is
hiányoztál nekem – bújtam még közelebb Chase-hez. – Nagyon, nagyon.
- Olyan
más lettél – suttogta a hajamba.
- Hogy
értve más?
-
Gyönyörű vagy.
- Nem
gondoltad, hogy szép leszek? – csaptam meg a vállát játékosan.
- Nem
hittem volna, hogy ennyire – vallotta be őszintén.
- Te
galád!
-
Amikor megláttalak a Sunnyban, a bárpultnál ülve, arra gondoltam, milyen ismerős is vagy. Mintha találkoztunk volna már.
Azt azonban álmomban is hittem volna, hogy egyenesen Avery Melone-t látom ott
ücsörögve – mesélte, kicsit elhúzódva tőlem.
- Be
akartad gyűjteni a számomat – nevettem, hitetlenkedve
rázva a fejemet.
- Épp
versenyeztünk a fiúkkal! – tárta szét a karját mentegetőzve.
Eszembe
jutott, hogy vajon Hunter felismert e abban a pillanatban, mikor meglátott.
Valahogy biztos voltam benne, hogy igen.
- Volt
egy olyan érzésem, hogy te vagy az – szólalt meg végül halkan Chase.
- Az előbb még nem
ezt mondtad – löktem meg a vállát sajátommal.
- Nem
akartam elhinni, hogy te lehetsz.
Lehetetlennek tűnt,
annyi év után. Odamentem hát. Azt mondtad,
Sherylnek hívnak – idézte fel a történteket Chase. Előre meredt, még véletlenül sem nézett rám.
- Egy
picit megijedtem és nyerni akartam még egy kis időt
magamnak – ismertem el.
-
Borzasztóan fájt. Egy pillanatra, mintha kitépték és összefacsarták volna a
szívemet. Titokban annyira reméltem, hogy te lehetsz az, hogy szinte… - nyelt egy
nagyot és sóhajtott. – Mitől ijedtél meg?
- Olyan
más voltál, Chase. Lányok számait kérted el, hogy aztán egyiküket se hívd fel.
Csak mert épp versenyeztetek – biggyesztettem le a szám sarkát.
Legnagyobb
meglepetésemre Chase jóízűen
felnevetett.
- Ideje
visszamennünk – állt fel és meg is indult, én pedig utána eredtem.
Az járt
a fejemben, hogy miért nem reagált arra, amit mondtam. Talán nem akarta
elmondani. Vagy arra gondolt, hogy nem lenne most ilyen, ha itt maradtam volna.
Chase
belépett a házba és a nappaliban ácsorgó fiúkhoz lépett.
- Na,
mi a helyzet? – érdeklődött Beau.
-
Minden pöpec – ölelte át a vállamat Chase és észrevettem, ahogy tekintete Hunterre
siklik, az ujjai pedig szorosabban fogták a vállamat.
Mit
próbált bizonyítani? Féltékeny lenne? Olyan laza volt, mikor rajtakapott minket
csókolózni. Utána pedig eldurrant az agya. Lehet, hogy…
-
Avery, van egy perced? – intézte hozzám kérdését Hunter.
-
Persze – bólintottam és a következőpillanatban már egy üres szobában álldogáltunk,
egymással szemben.
*Jelen*
- Azt
hiszem, elsiettük a dolgot – piszkáltam a kezemet, eleinte kerülve a
szemkontaktust, majd végül félve felpillantottam Hunterre.
Miközben
a válaszára vártam, vagy épp a reakciójára úgy éreztem, órák teltek el, azok is
hosszú, fájdalmasan lassan ütemben. De valószínűleg
ezek csak percek voltak vagy másodpercek,
melyet a kínzó rettegés tett ilyen terjedeleművé.
Hunter
végül szólásra nyitotta a száját és csak négy kis szócskát mondott.
- Én is
így gondolom.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése