„Az életben nemcsak szerelem, de barátság is születhet első
látásra.”
/Guillaume
Musso/
Mikor
Chase megértette, hogy a szüleim nem igazán akarták engedni nekem, hogy tartsam
a barátaimmal a kapcsolatot, szeme pontosan ugyanúgy villant meg, mint Hunteré.
Egyszerre tükröződött
benne sajnálat, fájdalom, bűntudat
és tehetetlenség.
- És a
két év eltelte után, mondjuk mikor engedélyezték a telefont meg a közösségi
oldalakt. Miért nem kerestél?
- Azt
gondoltam – gyűltek könnyek a szemembe,
- hogy elfelejtettek ennyi idő alatt.
Hogy úgysem jöhetek haza.
- Ezt
azért ránk bízhattad volna. Hamar rájöttél volna, hogy sosem felejtettünk el.
Nem mondom, hogy nem próbáltunk „továbblépni”. Nyilván, egy idő után el kellett
kezdenünk a saját életünket élni, ahelyett, hogy bánkódunk – vonta meg a vállát
Chase a távolba meredve. – Volt, akinek sikerült és volt, akinek nem.
Nem
voltam benne biztos, kire is céloz ezzel. Hunterre? Vagy magára? Vagy
mindkettejükre. A többiek láthatóan jobban viselték a dolgot, bár nem is
álltunk annyira, de annyira közel egymáshoz, mint Hunterrel. Vagy Chase-szel.
Meg persze, eddig úgy tűnt
Chase is jól
viseli, aztán
alaposan kiderült, hogy ennek a fele se igaz.
-
Sajnálom – hajtottam le a fejemet folyamatosan szipogva és a szememet
törölgetve.
- Most volt
a szülinapod – jegyezte meg Chase halkan.
- Igen.
-
Azonnal hazajöttél.
- Ez
csak természetes! – kaptam fel a fejemet. – Az elmúlt években én is próbáltam a
saját életem élni, iskolába jártam, sok barátom akadt, de a szívem mindig
visszahúzott. Ide.
- Hát
így állunk – lépett közelebb, majd lassan, megadóan magához húzott, karjait
körém fonva.
- Így –
hüppögtem.
- Nem
fogok bocsánatot kérni. Szerintem igenis keresned kellett volna minket. Mi
kerestünk téged, folyamatosan zaklattuk a szüleid, hívogattuk őket, próbáltuk a sajét szüleinket is
ráállítani a dologra. Még a nagyszüleidnél is próbálkoztunk – avatott be
valamivel Chase, amiről eddig
fogalmam nem volt.
- És a
szüleim…
-
Számot változtattak és hiába tudtuk volna a címeteket a nagyszüleidtől, nem tudtunk odajutni. Ehhez túl kicsik voltunk. Utána meg… Nem ragadhattunk örökké
a múltban – simogatta a hajamat nyugtatóan.
-
Tudom.
- De ez
nem jelenti, hogy elfejtettünk vagy bánnánk, hogy most itt vagy – nevette el
magát. – Nagyon örülök, hogy itt vagy.
- Én is
örülök neki – értettem egyet, arcomat a vállába fúrva.
-
Nagyon hiányoztál nekem, Avy – sóhajtott Chase és ha egyáltalán lehetséges, még
közelebb vont magához.
Chase
szavai szöget ütöttek a fejemben. Először jó érzéssel töltött el, aztán kifejezetten rosszal.
Hirtelen nem tűnt helyesnek a korábbi csókom Hunterrel. Sőt, egyre inkább eluralkodott rajtam a
gondolat, hogy talán hagytam elsietni a dolgokat. Nem is talán. Egyre biztosabb
voltam benne, hogy helytelenül cselekedtem. Hisz csak alig ismertem ezt a
Huntert, hiába ő volt
az a kisfiú, felnőtt és
rengeteget változott, akárcsak én. Chase-nek nagyon is igaza volt, nem ismertük
úgy egymást, mint azelőtt,
csak hajtott minket az a sok elnyomott érzelem,
amiket éveken át rejtegettünk.
Nem
tehettem ezt vele. Velünk. A fiúkkal. Most nem. Így nem.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése