- Ez komoly? – döbbent meg egy pillanatra Baek.
- Aha – vontam meg a vállam. Én is Byun vagyok. A bizti őrnek
felszaladt a szemöldöke.
- Ez hihetetlen - nevetett fel Baek.
- Most mégis őrült rajongónak tart? – néztem fel az őrzőnkre.
- Az attól függ. Direkt vette fel a Byun vezetéknevet?
- Hát az attól függ. Apámat így hívták, így nem volt sok
választásom – dünnyögtem.
- Szóval, Byun Se-Ryung – szakította félbe a csevejünket
Baek.
- Igen.
- Byun Baek-Hyun vagyok – nyújtotta a kezét, én pedig
belecsúsztattam ép jobbomat.
- Na, ne mondd – nevettem el magam a helyzet abszurditásán.
- Idefigyelj, Byun Se-Ryung – kezdte Baek. – Byung-Soo itt
marad veled – biccentett a fejével a biztonsági őr felé.
- Tehát, Byung-Soo.
- Igen, ő valójában hivatásos testőr,
tehát nincs mitől tartanod – folytatta Baek.
- Maximum tőle – szúrtam közbe szórakozottan.
- Ha kijöttél a röntgenről, írsz nekem egy sms-t.
Aztán írsz, mikor elvégezték a kezelést és akkor is, ha rendben hazaértél.
- Közvetítek mindent – bólintottam engedelmesen.
- A következő EXO koncertedet pedig én állom. Oldalról fogod nézni, a back stage-ből, hogy senki nem tudjon
összetörni.
- Ez azért már tényleg túlzás – ingattam a fejem ellenkezve.
- Ez a legkevesebb! Én voltam a hibás.
- Na, jó. Miért jössz folyton ezzel?
- Mert lemenni is csak ritkán szabad, de nagyon ügyelnünk
kell, hogy ne kerüljünk közel a rajongokhoz, mert minél közelebb megyünk, annál
közelebb akarnak jönni ők is és az veszélyes. Balesetveszélyes – magyarázta Baek.
- Hát ezt észrevettem – tartottam fel a balom, de aztán
eltorzult arccal raktam inkább vissza az ölembe.
- Nem akarlak itt hagyni – kapta el a fájdalmas
arckifejezésem Baekhyun.
- Pedig nem kell aggódnod miatt. Jól elleszünk Byung-Sooval
– pillantottam szórakozottan a bizti őrre, de Baekket ez láthatólag nem hatotta meg, így hozzátettem. – Írni fogok.
- Jól van. Akkor viszlát, Byun Se-Ryung – állt fel tétován.
- Viszlát, Byun Baek-Hyun – integettem neki mosolyogva,
aztán beugrott valami. – Csináljunk ez közös képet! – kértem, ő
pedig se szó, se beszéd visszapattant mellém, átkarolta a vállam és magához húzott, majd lőtt
néhány képet.
- Milyen idilli a kórház háttér – merengtem, mire
felnevetett.
- Elküldöm őket – ígérte, aztán megfordult és
elindult a folyosón.
- Okés – nyeltem egy nagyot, mert ahogy a távolodó alakját
figyeltem, tudatosult bennem, hogy talán most láttam utoljára.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése