2017. október 5., csütörtök

Randiztam egy sztárral, 3.rész

- Te végig tudtad, hogy kiről van szó. Igaz? – dobtam le magam fáradtan a menza termének sarkában lévő asztalának egyik székére.
- Mi tagadás. Még szép, hogy tudtam – vigyorodott el a barátnőm elégedetten.
- Trish… - sóhajtottam egy hatalmasat.
- Mi az? – vágott ártatlan képet.
- Miért nem mondtad?
- Azt hittem, csak rájössz majd azokból az infókból, amiket elárultam – tett úgy, mintha még neki állt volna feljebb.
- Nem neteztem a hétvégén – támasztottam mindkét kezemet az asztalra, majd rájuk fektettem a fejem.
- Feltűnt – nyamnyogott jóízűen a barátnőm.
- Urgh…
- Azt hallottam, maga mellé ültetett – csacsogott tovább nyugodt hangon, de tudtam, alig bírja visszafogni magát.
- Jól hallottad – feleltem, csak azért is túlfeszítve azt a bizonyos húrt.
- Azt is hallottam, hogy feltörölted a padlót előtte… - Itt tartott némi hatásszünetet. - A fejeddel.
- Néha azt kívánom, bár elnyelne a föld – dünnyögtem.
- Téged? – érdeklődött csilingelő hangon Trish.
- Téged – emeltem fel a fejem egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Na, de ilyet! – csapott az asztalra, de persze nem bírta sokáig, hogy komoly maradjon. – És mi volt? Beszélgetettek?
- Nem – vágtam rá.
- Nem árultad el neki, hogy te is nagy fanja vagy? A.N.G.E.L – betűzte egyenként, lassan, alaposan túljátszva és eldallamosítva a dolgot.
- Nem vagyok Angels tag – húztam össze a szemem, majd egy rányújtottam a nyelvem.
- Oké, lehet, hogy nem vagy tiszteletbeli tagja a rajongói klubjuknak, de szereted őket – billentette oldalra a fejét Trish, amolyan „úgyis nekem van igazam” stílusban.
- A zenéjüket szeretem – javítottam ki a pontosság kedvéért.
Egyszercsak felhördült az egész menza, mindenki előkapta a telefonját és fürgén nyomkodni kezdte, villogtak a vakuk és ment a vad morajlás. Felemeltem a fejem és megpillantottam Seo Kang Won-t, amint éppen átszelte a kajáldát és úgy festett éppen felénk tartott. A mi asztalunkhoz. Trish is megfordult, hogy lássa, mire fel a felhajtás. Persze, csupán a formalitás kedvéért, hiszen minden bizonnyal tisztában volt vele.
Seok elért az asztalunkhoz és lenézett rám.
- Szabad? – mutatott a mellettem lévő üres székre.
- Hogyne – haraptam be az alsó ajkam.
- Köszönöm – foglalt helyet, letéve maga elé a szomszédos étterem szendvicseinek egyikét. Ezután biccentett a két öltönyös alaknak, akik szó nélkül leléptek, de a szemem sarkából láttam, hogy a bejáratnál megálltak és távolból szemlélték az eseményeket.
- Seo Kang Won vagyok – nyújtotta Seok a kezét Trish felé.
Trish egy fintor közepette karbafonta mellkasa előtt a kezeit és egy megvető pillantással nézett a fiúra.
- Trish! – sziszegtem neki összeszorított fogakkal, villámokat szóró tekintettel. Legalábbis ez volt a cél. Jól ismerte a haragos nézésem, de sosem vette komolyan. Ahogy én sem. Igazából inkább poén volt, mint haragos nézés.
- Mi van?
A DSS feloszlása óta a rajongótáboruk két részre szakadt. Egyik oldalon voltak azok, akik mindenben Seok mellett álltak, mert történjék bármi, hű fanok lévén kitartanak mellette és szeretik. És volt a másik oldal, akik nem voltak képesek elfogadni, hogy a bandának annyi, ezért azt hibáztatták, akit mindenki. Seokot. Trish speciel az utóbbi kategóriába tartozott.
- Valami rosszat tettem? – mosolyodott el Seok édesen.
- Közlöm veled, hogy én Yiju pártján állok – tisztázta Trish, ki is a kedvence a bandából.
- Yiju pedig az én pártomon. – Seok hangja kedvesen csengett. Azt olvastam, a legjobb barátja állt csak ki mellette, a banda többi tagja viszont elfordult tőle. Nem nagyon tudtam mire vélni Trish kijelentését, hiszen bizonyára ő is jól tudta, Yiju támogatja Seokot.
- Ahh – sóhajtott Trish. – Szerettem a bandát együtt – ingatta a fejét elégedetlenül szemlélve a srácot.
Seok felém fordította a fejét és pislogott néhányat.
- Engem hibáztattok? – húzta össze a szemét, de még mindig mosolygott. Nem bosszúsnak tűnt, sokkal inkább úgy, mint aki jól szórakozik.
- Én nem! – ráztam a fejem azonnal.
- Én viszont igen!
- Trish!
- Mi van?
- Igaza van – szólt közbe Seok továbbra is mosolyogva. – Valakit muszáj. Hát miért ne lehetnék én?


2 megjegyzés :