2017. május 7., vasárnap

Váratlan, 47.rész

- Teljesen besötétedett. Menjünk – tette le magát a padra Wyatt fáradtan.
- Benne vagyok – értettem egyet, mert még így, Keaton ruháiban is dideregtem egy kicsit.
- Puhányok vagytok – dobta Keat Wyattnek a labdát, aki komótosan beletuszkolt azt a sporttáskájába.
- Nem mindenki tud sötétben is betalálni – fintorogtam szórakozottan.
- Kész szerencse, hogy én igen.
- Ja, nagy mázli – értettem együtt szarkasztikusan, miközben elindultunk.
- Akkor holnap korizunk, ugye? – váltott témát Wyatt, vállára rakva a táskát.
- Hogyne – értettem egyet vadul bólogatva, miközben kettejük között sétálva.
- Nagyon töröd magad, Wy – jegyezte meg sokat sejtetően Keaton.
- Úgy mondod, mintha nem érné meg – mosolyodott elhalványan Wyatt.
- Szó sincs erről – ellenkezett Keat.
- Jól van. Én itt most elkanyarodom – torpant meg Wyatt a kereszteződésnél.
- Nem jössz át egy forrócsokira? – invitáltam, mert Wyattel mindig szerettem eltölteni az időmet. Mindegy, hogyan, vele mindig kellemesen szórakoztam.
- Ne haragudj, Roycy. A héten bepótoljuk, oké?
- Jó – feleltem kissé csalódottan, mivel magányos, egyedül eltöltött este várt rám.
- Gyakrabban jöhetnél velünk – öltelt meg kedvesen és nyomott egy puszit a hajamba.
- Majd meggondolom – mosolyogtam rá huncutul.
- Sziasztok! – fogott még kezet Keatonnal, majd elkanyarodott jobbra.
- Miért nem firtatod? – sóhajtott Keaton pár csendben eltelt perc után.
- Mert egyértelmű – vontam vállat, ha lehetséges, még inkább belemélyedve a pulcsijának melegébe. Csodálatosan finom illata volt.
- Fázol? – kérdezte.
- Egy kicsit – feleltem.
- Mindjárt ott vagyunk.
- Tudom. Kösz a bíztató szavakat.
- Igyekszem.
A következő néhány percben ismételten egyikünk sem szólt semmit, mígnem a házunk elé érkeztünk.
- Akkor én megyek is – indultam meg, remélve, hogy utamra enged a pulcsijával együtt.
- Várj csak – ragadta meg a karomat, és visszahúzott.
- Mi az? – pislogtam ártatlanul.
- Engem nem hívsz be kakaózni? – kérdezte pókerarccal.
- Nem – vágtam rá azonnal.
- Miért nem?
- Mert nincs otthon senki.
- Félsz tőlem? – nevette el magát. Annyira szép volt, ahogyan őszintén mosolygott, nem pedig gúnyosan.
- Nem én!
- Egyébként, hogy-hogy nincs nálatok senki?
- Apu dolgozik.
- És a többiek?
- Már este van. Vagy hazamentek vagy pont szabadnaposak – magyaráztam.
- Akkor bemegyek – eresztette el a karomat, és a bejárat irányába indult. 


Következő rész:
Előző rész:


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése