-Szerintem nem is
létezik az orvosi szoba – töprengett Rio hangosan, a folyosói székeken
trónolva.
- De igen,
létezik! Hidd már el! – kardoskodtam az igazam mellett, vadul dörömbölve az
ajtón.
- Az a célod,
hogy erőszakkal betörd az ajtót? – érdeklődött remekül mulatva a
helyzetünkön.
- Akár –
gondoltam át a dolgot.
- Ha létezik az
orvosi, miért nincs itt senki? – vetette fel a valóban megválaszolásra váró
kérdést Rio.
- Talán szabin
vannak – találgattam. – Bár az elég hülyeség egy orvostól.
- Nem lehet, hogy
csak ebédszünetük van? – tippelt Rio is, de rögtön lehurrogtam.
- Olyan itt nincs
- legyintettem.
- Dehogy nincs,
ide van írva – mutatott maga fölé Rio, ahol a falon egy beosztási rend
feszített.
- Valóban –
vizslattam a kis lapot.
- Mondtam – vont
vállat Rio alattam.
- Megyek, és
felrángatom a nővért – indultam meg az ebédlőbe, hogy szavaimhoz hűen cselekedjek,
de Rio elkapva a csuklómat
visszatartott.
- Ne hülyülj már!
Menjünk be és rakj rém néhány ragtapaszt – tornászta fel magát állásba.
- Nyitva van? –
ámultam, mikor sikeresen lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót.
- Nagyon úgy fest
– lépett a szobába Rio, majd kényelembe helyezte magát az ágyon.
- Hát jó – tártam
ki az üveges szekrény ajtaját tétovázva.
Elsőnek elővettem egy fertőtlenítő krémet, aztán még sok gézt, és jó néhány ragtapaszt.
Rio hátát a
falnak vetve ült, keresztbe az ágyon.
A lábaival
kezdtem. Óvatosan, egy vizes ronggyal letörölgettem a bőré száradt vért, majd bekentem
a krémmel és körbetekertem gézzel.
Ezt a folyamatot
a karjain is megismételtem. Ujjaim fürgén dolgoztak selymes bőrén, és fájdalmasan
figyeltem, ahogyan olykor-olykor összerándul.
- Olyan fejet
vágsz, mintha haldokolnék - törte meg a csendet Rio.
- Bocsi –
feleltem a karjára összpontosítva.
- Pedig ezek nem
halálos sebek – bizonygatta tovább.
- Tudom –
értettem egyet gépiesen.
- Kutya bajom –
folytatta Rio.
- Aha – mondtam,
alig figyelve rá.
- Querida! –
csúsztatta két ujját az állam alá Rio, és gyengéden felemelte a fejemet, hogy a
szemembe tudjon nézni.
- Tessék? –
kérdeztem meghökkenve.
- Ne vágj ilyen
gondterhelt arcot – simította kezeit az arcomra, majd a homlokomra, érintésével
megszüntetve a ráncaimat.
- Rendben –
válaszoltam elmerülve a tekintetében.
Egy ideig egyikőnk sem mozdult. Rio kezei között fogta az arcomat, én pedig a
vállán támaszkodtam. Kezeim önkéntelenül indultak útnak, végig simítva vállát,
nyakát, végül ujjaimat a hajába túrtam, mely következtében egy pillanatra
megrezdült a tekintete.
Ezzel sikeresen
észhez térített, gyorsan elkaptam a kezem, és legalább egy métert hátráltam.
Szerencsére ebben
a minutumban belépett a nővér, és kíváncsian figyelve
minket várta a magyarázatot, mit is keresünk itt.
Miután elregéltem
neki az egész sztorit, kihagyva persze az előbbi jelenetet,
egyetértően bólintott.
- Jól van. Úgy
látom, ügyesen elláttad a sebeket – dicsért meg.
- Köszönöm –
hümmögtem.
- Legközelebb
azért nyugodtan megkereshetsz – mosolyogott rám bíztatóan, mire egy „látod, én
megmondtam” fejjel meredtem Riora, de ő csak mosolyogva
széttárta a karjait.
Miután elhagytuk
az orvosi szobát, Rio már magától is képes volt visszamenni az udvarra, így
csöndben ballagtam mellette.
- Querida –
torpant meg egyszer csak Rio.
- Igen? – álltam
meg én is, kis híján nekiütközve a hátának.
- Szeretném, ha
tisztáznánk, hogy tényleg nem Blake lökött fel – jelentette ki komoly képpel.
- Már mondtad –
értetlenkedtem.
- Tudom, de nem
akarom, hogy elkezdj azon agyalni, vajon igazat mondtam e – magyarázta.
- Eszembe se
jutott megkérdőjelezni, amit mondtál – vallottam be őszintén, majd közelebb léptem hozzá.
- Mit művelsz? – kérdezte, mikor egy ragtapaszt nyomtam az arcára.
- Ezt
elfelejtettem – mondtam vigyorogva.
- Remélem, valami
kis kacsás ragtapasz – fintorgott Rio.
- Macis –
pontosítottam nevetve.
- De jó.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése