Az elkövetkezendő két hét meglehetősen egyhangúan telt el.
Reggelente apu vitt el kocsival, tanítás, edzés után pedig Konrád, vagy a
lányok rendszeresen hazatámogattak. Dominik olykor-olykor átugrott, majd a maga
módján megpróbált lefoglalni. Mindig ügyelt rá, hogy egy bizonyos időkeretet át ne lépjen, nehogy félreértsem az
indítékait.
Konrád sosem jött át, nem akart benézni, miután hazakísért. Néha érdeklődött délután, vagy este, hogy akkor "áll e még" a holnap. Azt hiszem, ezzel ő is nyilvánvalóvá tette, hogy ugyanazok az érzések vezérlik, mint Dominikot.
Ezzel az égvilágon semmi bajom nem volt, sőt, mi több, kifejezetten örültem két ilyen barátnak. A lányokról meg már ne is beszéljünk. Ők jöttek, maradtak, írtak.
Már majdnem két hete volt a baleset, így sikerült hatnom a dokira, és kikönyörögni, hogy legalább erősítés címén had vegyek részt az edzésen. Hosszas győzködés kellett hozzá, de végül célt értem.
- Luca! - dörrent rám az edző.
- Tessék? - kaptam fel a fejemet, kizökkenve a gondolatmenetemből.
- Mit művelsz? - érdeklődött egy csöppet haragosan Vili bá.
- Hogy mit? - kérdeztem vissza, mert némileg zavart, hogy az egész osztály engem bámult.
- Megmondtam, hogy csak ülve, fekve, kézen állva, fejen állva, bánom is én, hogy hogyan, de semmiképp sem a lábaidon állva erős erősíthetsz!
- Hogyne - ültem le azonnal. Észre sem vettem. - Elnézést!
- Dominik, Krisz! Pályára! Konrád csapata irány erősíteni! - adta ki a parancsot az edző.
- Elkalandoztál? - pattant mellém Konrád, és már neki is állt fekvőzni.
- Valahogy úgy - feleltem a többiek játékát figyelve.
Konrád sosem jött át, nem akart benézni, miután hazakísért. Néha érdeklődött délután, vagy este, hogy akkor "áll e még" a holnap. Azt hiszem, ezzel ő is nyilvánvalóvá tette, hogy ugyanazok az érzések vezérlik, mint Dominikot.
Ezzel az égvilágon semmi bajom nem volt, sőt, mi több, kifejezetten örültem két ilyen barátnak. A lányokról meg már ne is beszéljünk. Ők jöttek, maradtak, írtak.
Már majdnem két hete volt a baleset, így sikerült hatnom a dokira, és kikönyörögni, hogy legalább erősítés címén had vegyek részt az edzésen. Hosszas győzködés kellett hozzá, de végül célt értem.
- Luca! - dörrent rám az edző.
- Tessék? - kaptam fel a fejemet, kizökkenve a gondolatmenetemből.
- Mit művelsz? - érdeklődött egy csöppet haragosan Vili bá.
- Hogy mit? - kérdeztem vissza, mert némileg zavart, hogy az egész osztály engem bámult.
- Megmondtam, hogy csak ülve, fekve, kézen állva, fejen állva, bánom is én, hogy hogyan, de semmiképp sem a lábaidon állva erős erősíthetsz!
- Hogyne - ültem le azonnal. Észre sem vettem. - Elnézést!
- Dominik, Krisz! Pályára! Konrád csapata irány erősíteni! - adta ki a parancsot az edző.
- Elkalandoztál? - pattant mellém Konrád, és már neki is állt fekvőzni.
- Valahogy úgy - feleltem a többiek játékát figyelve.
- Úgy
rémlik, te akartál mindenáron részt venni az edzéseken - emlékeztetett Konrád,
gondolom az arckifejezésem láttán.
- Mégsem tudom, hogy itt rosszabb, vagy otthon - szaladt ki a számon, de egy másodpercre rá, már meg is bántam, hogy ezt mondtam.
Épp hozzá akartam tenni, hogy felejtse el, minden rendben, de Konrád megelőzött.
- Edzés után elviszlek valahova. Ne tűnj el - figyelmeztetett, majd két fekvő között egy pillanatra a szemembe nézett.
Rögtön tudni szerettem volna, hogy hova, és miért, de türtőztettem magam, mert tisztában voltam azzal, hogy úgysem adna egyértelmű, kerek választ.
Edzés után olyan fürgén öltöztem, ahogy csak tudtam, majd szóltam a lányoknak, hogy ma Konrád vállalta a fuvaromat. Itt egy minutumra eszembe jutott, hogy már igazából véget ért a jó világom, hiszen már egy biztos sántikálással akár egyedül is mehettem volna.
Mikor kiléptem az öltöző ajtaján Konrád már ott várt, a falnak dőlve, vállán sporttáskájával. Meglepően gyors. Haja a homlokánál és a tarkóján vizesnek látszott, gondolom a mosakodás miatt.
Előkaptam a táskámból a fekete, kötött sapkámat és hűvös ősz révén hátulról a fejére húztam.
- Köszi - hálálkodott őszintén. - Általában hozok sapkát, vagy van kapucnim, de most valahogy elfelejtettem. Neked nem vizes a fejed? - tapogatta meg a hajam.
- Nem nagyon tudtam megizzadni - ingattam a fejemet, ő pedig megértően bólintott.
- Na, gyere - nyújtotta felém jobbját, én pedig - mint már annyiszor - belekaroltam.
- Hova megyünk? - kíváncsiskodtam.
- Nem bírtad valami sokáig - nevetett rajtam Konrád, arra célozva, hogy még két perce se indultunk el.
- Mégsem tudom, hogy itt rosszabb, vagy otthon - szaladt ki a számon, de egy másodpercre rá, már meg is bántam, hogy ezt mondtam.
Épp hozzá akartam tenni, hogy felejtse el, minden rendben, de Konrád megelőzött.
- Edzés után elviszlek valahova. Ne tűnj el - figyelmeztetett, majd két fekvő között egy pillanatra a szemembe nézett.
Rögtön tudni szerettem volna, hogy hova, és miért, de türtőztettem magam, mert tisztában voltam azzal, hogy úgysem adna egyértelmű, kerek választ.
Edzés után olyan fürgén öltöztem, ahogy csak tudtam, majd szóltam a lányoknak, hogy ma Konrád vállalta a fuvaromat. Itt egy minutumra eszembe jutott, hogy már igazából véget ért a jó világom, hiszen már egy biztos sántikálással akár egyedül is mehettem volna.
Mikor kiléptem az öltöző ajtaján Konrád már ott várt, a falnak dőlve, vállán sporttáskájával. Meglepően gyors. Haja a homlokánál és a tarkóján vizesnek látszott, gondolom a mosakodás miatt.
Előkaptam a táskámból a fekete, kötött sapkámat és hűvös ősz révén hátulról a fejére húztam.
- Köszi - hálálkodott őszintén. - Általában hozok sapkát, vagy van kapucnim, de most valahogy elfelejtettem. Neked nem vizes a fejed? - tapogatta meg a hajam.
- Nem nagyon tudtam megizzadni - ingattam a fejemet, ő pedig megértően bólintott.
- Na, gyere - nyújtotta felém jobbját, én pedig - mint már annyiszor - belekaroltam.
- Hova megyünk? - kíváncsiskodtam.
- Nem bírtad valami sokáig - nevetett rajtam Konrád, arra célozva, hogy még két perce se indultunk el.
- Jól
van, na – fordítottam el tüntetően a
fejem, nehogy kiszúrja, mennyire izgatott vagyok.
-
Mindjárt ott vagyunk, nem kell sokat várnod – biztatott, ezzel egyértelművé téve,
hogy nem áll szándékában megosztani velem az úticélt.
Az út
hátralevő része viszonylag csöndesen telt. Én nem
nagyon beszéltem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy csak azért is kitaláljam,
hova megyünk, Konrád meg gondolom hagytam hadd törjem fölöslegesen a fejem.
Egyszer
sikerült el is botlanom, de szerencsére Konrád a derekamra simítva tenyerét,
megtartott.
- Bocsi
– dünnyögtem egy picit elpirulva, merthogy lehet, hogy ma igen, de a héten nem
az első eset volt.
-
Ugyan, bokasérült lány – mosolygott rám mindig Konrád kedvesen, mint akinek ez
nem gond.
Nagyjából
fél óra elteltével Konrád megállt egy park közepén, és várakozásteljesen rám
meredt.
- Itt
is vagyunk – jelentette be, mire persze értetlenül meredtem rá.
-
Elhoztál egy parkba? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem
egészen – döntötte oldalra a fejét Konrád.
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/09/kosarsuli19.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/08/kosarsuli17.html
Te jó éééééég :O Hamar folytiiit <3 <3 Imádoom:))
VálaszTörlésuuu ez nagyon jó alig várom már a folytatást :)
VálaszTörlésEz nagyon jó😍Az egyik iskola azok közül amelyiket szeretem😂
VálaszTörlés������
VálaszTörlésPls!!! Gyorsan a kovetkezot!!!!!������
VálaszTörlésNagyon jó, hamar folytatást! ☺
VálaszTörlésGyorsan a kövit!! Olyan jó :)))
VálaszTörlés