2016. augusztus 2., kedd

Kosársuli, 16.rész

- Mit művelsz? – érdeklődtem meghökkenve, Konrád karjaiban trónolva.
- Felviszlek? – kérdezett vissza enyhén ironikusan. Oké, nyilván nem erre gondoltam, hiszen magát a cselekvést én is felismertem.
- Ment volna egyedül is – adtam be a durcásat, mire Konrád nemes egyszerűséggel elejtett. Azaz, hogy úgy tett, mintha elejtene, de az utolsó pillanatban „elkapott”. Kissé rémülten fontam a nyaka köré a karjaimat, ő pedig elégedetten mosolyogva nyugtázta a helyzetet.
A terem ajtaja előtt óvatosan letett a földre, majd kitárta előttem az ajtót és bementünk. Szerencsére a tanár elfogadta a késésünk indokát. Az enyémet meg is értem, na de Konrád. Elkésett, csupán jókor volt jó helyen. Mindenesetre én jól jártam vele, ezért jobbnak láttam nem firtatni dolgot. Úgy vettem észre, hogy nagyjából már az egész tantestület tudhatott a tegnap incidensről, mert gyakorlatilag magyarázkodnom sem kellett.
A nap további része meglehetősen egyhangúan telt. Konrád ugyan nem, de a lányok állandóan a nyomomban voltak, hogy segítsenek, ami igaz, kedves volt a részükről, csak egy kicsit felesleges. Többen érdeklődtek a hogylétemről, sőt, mi több, tanítás után az ofő is felkeresett, hogy tisztázza, ma meg holnap nem kell részt vennem az edzésen, inkább menjek haza pihenni. A jövő héten már örülne neki, ha legalább csak ott ülnék, mert már nekiállnak rendesen a dolgoknak. De jó.
- Hogy mész haza? – került mellém Konrád. Mostanában ebből állnak a beszélgetéseink. „Hogy jössz suliba” és „hogy mész haza”. Egy kicsit biztosan kötelességként tekint erre az egészre, mint csapatkapitány, akinek célja a játékosainak maximumos jóléte.
- A lábamon – feleltem egy hangyányit ingerülten, mert untam az egészet. Krisz, aki nem vágta le a dolgot, azonnal poénkodni kezdett a lassúságomon.
- Ja, Luca nem jön holnap suliba, mi meg nézzük, hogy hol van, merre lehet. Felhívom, és azt mondja, még csak úton van hazafelé – kacsintott rám Krisz röhögve.
Igazából ez nagyon klasszul jött most nekem, mert végre nem a sajnálatomon volt a hangsúly, így hát hálásan rámosolyogtam, még ha nem is feltétlen volt tudatában annak, mit is tett értem.
- Valós – vontam fel a szemöldökömet.
- Azért jobb volna, ha értesítenél valakit. Tudod, hogy ne várjunk – folytatta Krisz, mire a lányok is felnevettek.
- Na, elég. Elpályázunk – szólt közbe Konrád. – Király, szólj az edzőnek, hogy sietek vissza, de elkísérem Lucát egy ideig. Tudod, hogy még ma hazajusson.
Krisz bólintott, majd el is ment teljesíteni a kérést. Időt sem hagytak nekem ellenkezni. Konrád máris felkapta a táskámat, átölelte a derekamat és elindultunk.
A folyosón Klaudiába ütköztünk, aki bár valamiért nem szólt semmit, a tekintete mindent elárult. Ki fog nyírni.
- Szólj, ha álljunk meg – emlékeztetett Konrád már a suli kapujában.
- Rendben – válaszoltam csöndesen.
- Fáj?
- Persze. De az jobban zavar, hogy nem kosarazhatok - vallottam be, mert szinte biztos voltam benne, hogy ezt magától is kitalálta.
- Ezt meg tudom érteni. Egyszer eltört a bokám, vagy nagyon megrepedt, ki tudja már. De képzelheted, az milyen volt – mesélte, mire nem tudtam nem elvigyorodni.
- Szóval, bokasérült srác – köszörültem meg a torkomat, mire persze ő is azonnal nevetni kezdett.
- Nekem te ne beszélj, ma reggeli késős lány – vágott vissza huncutul.
- Felcserélődnek a szerepek – sóhajtottam eltöprengve.
- Mindenesetre ne izgulj. Gyorsan elrepül ez a két hét, addig sem fogsz unatkozni. Ahogy elnéztem ma, ezt senki nem hagyja neked – pillantott rám sokatmondóan.
- Speciel én néha jobban örülnék, ha nem lennék a középpontban – húztam el a számat.
- Tudom. Az arcodra van írva.
- Komolyan? – ijedtem meg.
- Úgy értem, nagyon édesen mosolyogsz, meg ilyenek, de valaki, aki átélt hasonlót, tudja, mi játszódik le benned – magyarázta Konrád.
- Jelen esetben te – értelmeztem a felállást.
- Jelen esetben én. Vagy akár Krisz is – folytatta.
- Krisz? – vontam fel a szemöldököm.
- Szalagszakadása volt. A térdében – avatott be Konrád. Gondoltam, hogy volt sérülése, mivel egy elég spéci térdvédőt hord az edzéseken, de nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly.
- Kész rokkant gárdát vettek fel – csóváltam a fejemet mosolyogva, mire Konrád jóízűen felnevetett.
- Az a lényeg, hogy igyekezz ne nyűgként felfogni ezt a nagy felhajtást körülötted. Gondolj arra, hogy milyen jó, hogy ennyien állnak melletted. Higgy nekem, sokkal nehezebb egyedül túl lenni rajta.
- Esetleg, neked egyedül kellett? – szaladt ki a számon, mert igazán érdekelt.
- Szerencsére nem – ingatta a fejét, de nem fejtette ki a dolgot, így inkább jobbnak láttam ráhagyni.
- Egyébként, honnan ismered Kriszt? – váltottam témát.
- Ezt majd a holnapi sétánkon mesélem el, bokasérült lány. Most muszáj mennem, már így is késni fogok. Még felraklak a buszra, onnan már nem olyan vészes hazajutnod. Jó lesz így?
- Hát persze! Nem szeretném, hogy sokat késs!
- És most jót tesz neked, hogy egy kicsit magad szenvedhetsz – kacsintott rám. Ekkor dobbant meg először igazán nagyot a szívem.



Következő rész:

3 megjegyzés :