2016. július 28., csütörtök

Kosársuli, 14.rész

Nem sokkal azután, hogy Dominik magamra hagyott, Konrád visszatért, egy üdítővel a kezében, amit át is nyújtott nekem.
- Mind meginni – utasított szigorúan.
- Igen, uram! – szalutáltam, ő pedig felnevetett.
- Luca! – rontott be az orvosi szobába Eszti és gyakorlatilag rám vetette magát.
- Hogy vagy? – követte Esztit Csenge, már azért ő már némileg visszafogottabban.
- Megvagyok, köszi – mosolyogtam rájuk.
- Meddig nincs kosár? – tapintott azonnal a lényegre Csenge.
- Két hét – húztam el a számat. – Kezdetnek.
- Mit kezdetnek? Beszéled itt a marhaságaidat. Csak két hétről van szó – javított ki Konrád, s miközben beszélt, mellém lépett, egy gyors mozdulattal áthúzta a kezemet a nyaka mögött, átkarolta a derekamat, majd lesegített az ágyról.
- Igen! Biztosan hamar meggyógyulsz majd! – bizonygatta Eszti is, majd a lányöltöző felé vettük az utat.
- Csak pozitívan – csatlakozott Csenge is az érzelmi doppinghoz.
- Innen vegyétek át – irányított át finoman a lányok karjába Konrád az öltöző bejáratánál.
- Igazán nem kell, megy egyedül is – tiltakoztam, de úgy tűnt, teljesen feleslegesen. Konrád hajthatatlan volt.
- Az én csapatom, az én felelősségem.
Ekkor leesett. Kitisztult az addig homályos kép. A baleset óta azon gondolkoztam, Konrád azért van e így mellettem, mert kedves, sajnál, ilyesmi, vagy csak azért, mert az ő csapatában vagyok. Esetleg valami más oka van. Hát megkaptam a választ, és valamiért nem voltam tőle túl boldog.
Mindenesetre valahogy sikerült átöltöznöm, és hozzá igyekeztem a lehető legjobb arcot vágni, nehogy lássák rajtam, mennyire is fáj a lábam, meg hát a szívem, hogy újabb két hét kihagyás vár rám.
Amikor láttam, hogy a barátnőim éppen nem figyelnek, megpróbáltam észrevétlenül kiosonni az öltözőből és egymagam hazaindulni. Azonban az ajtón kievickélve sajnos megbukott a tervem, merthogy szépen nem bírta a lábam a gyűrődést, én pedig közeledni kezdtem a föld felé. Magyarul elestem. Viszont a föld és az arcom találkozására végül nem került sor, mert valaki megtartott.
Mikor kinyitottam a szememet, Konrád szemrehányó tekintetével találtam szembe magamat.
- Tudtam, hogy meg akarsz majd lógni – állított talpra, majd megint megragadott, hasonlóan, mint korábban, elérve, hogy rátámaszkodva könnyebben tudjak haladni.
- Honnan tudtad? – mormogtam, mert bár tetszett a helyzet, de az mégsem, hogy segítségre szorultam.
- Egyenesen az arcodra volt írva – mutatott rám vádlón, majd felkapta a táskáját a földről és a vállára rakta. Aztán megismételte a folyamatot, csak ezúttal az én táskámmal.
- Mit művelsz?
- Hazakísérlek.
- Erre igazán semmi szükség – ellenkeztem azonnal, de hiába.
- Szólj, ha pihenni kell és megálljunk – mondta Konrád, figyelmem kívül hagyva a kijelentésemet.
- Tényleg nem kell ezt tenned – próbálkoztam tovább.
- Hol laksz? – érdeklődött inkább, így hát gyorsan megmondtam neki a címet, hátha akkor mondjuk, rádöbben, mennyire is messze lakik tőlünk, és visszakozni kezd.
- Na, az nincs is messze – érkezett a számomra nem túl kedvező válasz.
- Honnan? – Van még számomra remény.
- Sehonnan.
Fenébe!
- Hogy van a lábad?
- Remekül – hazudtam.
- Miért kell ez a színjáték? – sóhajtott fel Konrád, mikor kiléptünk a kapun.
- Miről beszélsz? – adtam az tudatlant.
- Miért nem akarod beismerni, hogy igenis fáj? Hogy ilyenkor segítségre és támogatásra szorulsz?
- Nem tudom, mire érted ezt. Én nem is tagadom, vagy ilyesmi. Egyszerűen nem annyira vészes – tartok ki a végsőkig.
- Pedig még a nagyszerű és felettébb jóképű Herczeg Konrád is hazakísérget – ingatta a fejét értetlenül, mire felröhögtem. Hálás voltam neki, hogy annyiban hagyta a dolgot. Gondolom megértette és elfogadta.
- Ki mondta neked, hogy nagyszerű és jóképű vagy? – vontam kérdőre vigyorogva.
- Ezt pletykálják – vont vállat, majd felém fordított a fejét és összehúzta a szemeit. – Nem hallottad még?
- Nem rémlik – feleltem némi tettetett töprengés után.
- A lány mosdóban sem? Úgy hallottam, ott van a legtöbbször szó az ilyesmikről – vakarta meg elgondolkodva az állát Konrád.
- Honnan ezek a forrásaid? – nevettem fel jóízűen.
- Csak nyitott fülekkel járok – vont vállat szórakozottan.
- Nyitott fülekkel, mi?
- Úgy ám. Te viszont – bökött felém a mutató ujjával – sokkal inkább csukott szemekkel.
- Mire gondolsz?
- Az állandó bokasérülésekre – vigyorodott el Konrád gonoszul.
- Bátran kijelenthetem, hogy egyik sem rajtam múlt! – védekeztem.
- Jó ég! Hány volt? Nem csak ez a kettő? – játszotta meg a rémültet Konrád.
- Nem éppen – sütöttem le a szememet.
- Na, mesélj. Hogy eshettél el a lépcsőn más valaki hibájából – unszolt kíváncsian.
- Nem mondtam, hogy valaki más. Sokkalta inkább valami más – pontosítottam.
- Halljuk!

Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/08/kosarsuli15.html 
Előző rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/07/kosarsuli13.html
Bejegyezte: dátum:

4 megjegyzés :

  1. Unknown2016. július 28. 12:09

    😍😍😍😍

    VálaszTörlés
  2. Unknown2016. július 28. 12:38

    Már nem lehet szavakkal kifejezni, hogy mennyire FANTASZTIKUS ez a történeted (jah és mindegyik❤️😂) 😍 Na hagyd abba❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kollár Betti2018. január 31. 7:23

      Kicsit megkésve ugyan, de nagyon szépen köszönöm!! <3 <3

      Törlés
  3. Névtelen2016. július 28. 14:16

    Awww, marhára tetsziik!!!��������

    VálaszTörlés

Feliratkozás: Megjegyzések küldése ( Atom )