2016. július 23., szombat

Kosársuli, 12.rész

Végül Dominikék veszítettek, így hát Krisszék levonultak a pályáról, mi pedig átvettük tőlük az – amúgy izzadt – jelző mezüket, és már készen is álltunk a folytatásra.
Mindenki a mellé az ember mellé állt, akit Konrád ráosztott, így nekem sajnos Klaudiát kellett fognom.
Már jó ideje játszottunk, az állás pedig 18-18 volt, tehát igen szoros döntetlen. Konrád az alapvonalról bedobta a labdát nekem, én pedig felhoztam, valahogy nagy nehezen kicseleztem Klaudiát, és a hárompontos vonal jobb szélére ügyeskedtem magam. Éppen passzolni készültem az előttem befutó, némileg szabadon lévő Antinak, amikor is valaki jól fellökött hátulról vagy oldalról, nem láttam pontosan. Az esésem eredménye az lett, hogy mivel túlságosan is a pálya szélén tartózkodtam, a nézőteret elhatároló korlátnak csapódtam. Végül lerogytam a földre.
- Hé! – ért hozzám elsőnek Konrád. – Jól vagy?
- Árrggh! – Kábé ez volt minden, ennyit sikerült kinyögnöm. Ekkora már Vili bá is megérkezett mellém. És egy csöppet aggódva figyelt.
- Mutasd. Hol fáj? – érdeklődött komoly tekintettel.
Először felmutattam a jobb kezemet. Az alkaromon egy vastag pirosas-lilás csík húzódott végig, ott ahol nekitámasztottam a korlátnak, hogy felfogjam az ütést.
- Ez kifejezetten szép – közölte Krisz, és nem igazán tudtam, ezt most minek is szánta. Talán együttérzésnek? Nem tudom.
- Egyéb? – faggatott tovább az ofő.
- A bokám. A bal. – Remek, már egész szavakat képes vagyok megformálni.
- Próbálj meg felállni – tanácsolta Vili bá, én pedig engedelmeskedtem.
Az első kísérletkor annyira belenyilallt a fájdalom a lábamba, hogy menten eldőltem, és Dominik volt az, aki hirtelen reflexeivel elkapott és megtartott, majd óvatosan visszarakott a földre.
- Másik terv- változtatott az ofő.
Az egyik oldalról áthúzta a kezemet a nyaka körül, Konrád pedig máris ugrott, hogy megismételje a folyamatot a másik felemen. Ezek után felsegítettek, és Vili bá utasítására egy padhoz vezettek, ahol leültettek.
Vili bá elment a suli orvosért, Konrád pedig segített nekem elhelyezkedni. Mikor végzett, elhúzta kezét a derekamtól és Klaudia felé fordult.
- Teljesen megőrültél? – mondta a lánynak. Hangja egy icipicit dühösnek hangzott, de nem kiabált vagy ilyesmi, tárgyilagos hangon beszélt.
- Ez nem amerikai foci ember. Ez kosárlabda – állt Konrád mellé, vagy mellém Krisz, aki azért egy kicsivel haragosabbnak látszott.
- Ugyan, nem is csináltam semmit. Épphogy csak meglöktem egy kicsit. Nem tehetek róla, hogy béna – forgatta a szemét gúnyosan Klaudia.
- Egy kicsit? Láttad, hogy néz ki a keze? – Csenge pont úgy nézett ki, mint aki percek kérdése, és ráugrik Klaudiára, aztán szálanként tépi ki a haját, ezzel megbosszulva engem. Eszti inkább hallgatott, és helyet foglalt mellettem, kedvesen simogatva a hozzá közelebb eső vállamat.
Dominikra pillantottam. Zsebre dugott kézzel állt, a balhét figyelve. Kíváncsi voltam a reakciójára, hiszen az ő játékosáról volt szó.
- Nem neked kellene inkább az a szemüveg? – akadékoskodott Bence, de mindenki csak kérdően fordult felé.
- Miről beszélsz, Czibik? – értetlenkedett Krisz hangosan.
- Hát, hogy észrevehetné, hogy igenis ő lökte fel – magyarázkodott Bence, mire sokan amolyan „ja, értem” fejet vágtak.
- Nem kell nekem szemüveg! Most mit pattogtok? Török a béna, mert elbotlott a saját lábában – ellenkezett kitartóan Klaudia.
- Jaj, dehogy. Láttuk, hogy mi történt! – vádaskodott Csenge harciasan.
- Álljatok már le! Nem láttatok semmit, senki nem figyelte pontosan a cselekményt. Török valóban bénázhatott és elvágódott - kelt Klaudia védelmére Gergő. Nem is vártam mást.
- Jó ég! Milyen a kezed! – vizslatta a sérülésemet Eszti, szavai következtében mindenki felém fordult.
Az ütés nyomán a vöröses-lilás csík egészen elsötétült, mondhatni ijesztő látványt nyújtok.
- Hol van már Vili bá? – nézett körbe Dóri.
- Hozok rá valami hideget – indult ki a teremből Konrád, és pár pillanat múlva visszatért egy vizes pólóval, amit óvatosan a karom köré csavart.
- Köszi.
- Ráérsz visszaadni - engedett meg magának egy apró vigyort Konrád.
Csak bólintottam, majd figyeltem, ahogy leült mellém a padra és térdére könyökölt. Izzadt haja itt-ott az arcába lógott, tekintete rám tapadt.
- Szia, Luca! – jelent meg az orvos, aztán üdvözölt mindenkit.
- Jó napot!
- Gyere, vegyük le a cipőd – térdelt elém, majd gyengéden kifűzte a cipőfűzőmet, majd levette a lábamról.
- Nem is büdös – forgatta a kezében a kosárcipőmet Krisz.
- Bocs – mosolyodtam el halványan, és magamban hálálkodtam, hogy tényleg nem az.
- Akkor most a bokavédőt is – kezdte lehúzni az említett tárgyat a doktornő, ám itt eléggé felszisszentem. Kiáltani szerettem volna, de jobbnak láttam visszafogni magamat.
- Ez a sérült bokád, igaz, Luca? – kérdezte Vili bá gyanakodva.
- Igen – húztam el a számat a fájdalommal küszködve.
- Most akkor játsszuk azt, hogy kölcsönadom neked ezt a kezemet – nyújtotta felém balját Konrád – te pedig jó erősen szorítod, amikor fájdalmat érzel. Ezzel levezetheted.

(a gif csak poén)



Bejegyezte: dátum:

8 megjegyzés :

Feliratkozás: Megjegyzések küldése ( Atom )