- Zay! - rontottunk be Wyattel Zay kórházi szobájába.
Egész idevezető úton az járt a
fejemben, hogy ez nem történhet meg újra. Nem lehet igaz. Egyszerűen
nem. Nem létezik, hogy megint azzal van baj, aki fontossá vált a számomra.
- Zay! - robbantam az ágya mellé. Értetlenül pislogva meredt
vissza rám, mint aki komolyan nem érti, hogy mi van. Ez nem frankó. Bár repesek
az örömtől, hogy jól van, és itt van előttem.
- Zay! Zay! Jól vagy? - Wyatt nagyjából rávetette magát
szegény Zayleere. Meglepő módon a lány felemelte a kezét, és félig viszonozta
az ölelést. Úgy tűnt, sok mindenről lemaradtam, míg távol
voltam.
- Mi bajotok van? - kérdezte Zay, mikor Wyatt nagy nehezen
elengedte.
- Hogy érted azt, hogy mi bajunk van? Talán neked mi bajod
van! - pontosította a kérdést Wy.
- Nekem semmi - ellenkezett Zaylee, ami némileg furcsán nőtte
ki magát, tekintve, hogy éppen egy kórházi ágyon feküdt. Mivel ezek ketten soha
az életben nem fogják megérteni egymást, úgy határoztam, beleszólok a
beszélgetésbe.
- Azt mondták, baleseted volt - konkretizáltam Wyatt
"neked van bajod" kijelentését.
- Igen - bólintott Zay, én pedig gyorsan Wyatt nyíló szájára
tapasztottam a tenyeremet.
- Mi történt? - kérdeztem, reménykedve, hogy nem most fogja
megmakacsolni magát és hajlandó nekem válaszolni.
- A sofőr későn vette észre az út közepén ülő macskát,
elrántottam a kormányt, és nekem ütközött. De épphogy érintett a kocsi
eleje - magyarázta Zay, Wyatt meg rémült fejjel hallgatta. Úgy festett, mint
egy öt éves.
- Értem. Ezek szerint akkor nem lett komoly bajod? - érdeklődtem,
mert azért mégiscsak itt feküdt. Azonban se külsőleg
látható sérülése nem volt, elmondása szerint meg baja se.
- Nem, csupán az eredményekre várok, hogy nincs e belső vérzésem
meg ilyenek - felelte, mire Wyatt és én is megkönnyebbült sóhajt hallattunk.
- Hála az égnek! - mondtam, de az érzés, mely egészen
eddig emésztett, továbbra sem hagyott nyugodni. Rettegtem, hogy a múltam
megismétlődik. Ha nem most, akkor majd máskor.
- Egyébként, hogy kerültök ide? - nézett minket Zay
kíváncsian.
- Felhívott egy hang - kezdte Wyatt, felettébb váratlanul
értelmezve a történteket.
- Innen a kórházból, hogy baleseted volt - fejeztem be Wyatt
mondatát, mire ő szúrósan bámult rám.
- Én akartam elmesélni - nyafogott. Tisztára, mint egy öt
éves. Sőt, rosszabb.
- Maximum szeretted volna, nem? - vetettem rá egy felettébb
sokatmondó pillantást, de Wy csak durcázva elfordult.
- És azonnal idejöttetek?
- Persze! Hiszen megijedtünk! - vágta rá hevesen Wyatt,
azonban nekem kezdett feltűnni valami.
- Hol vannak a szüleid, Zay?
- Úton ide.
- Miért nem sietnek jobban? - ámult Wyatt, aki bár ismerte a
családi felállást Coenéknél, erre mégis rácsodálkozott.
- Mert nem szükséges. Megkérdezték, mennyire komoly, és
mondta nekik a nővér, hogy nagy valószínűséggel semmi bajom
nincs.
- Ez nekünk is eszünkbe juthatott volna - hümmögtem, Wyatt
meg csak vigyorgott.
- Én akkor is ideloholtam volna - bizonygattta Zaynek, aki
legyintett egyet, de elmosolyodott.
- Jellemző - hallottam egy újabb hangot. Keaton.
- Keat! - pattant fel Wyatt az ágy végéből,
ahol eddig trónolt. A fiúk kezet fogtak, majd Keaton Zay mellé lépett és
egy szál virágot rakott a szekrényen lévő üres vázába.
Hát, ez pont annyira volt várható, mint amennyire nem.
- Hogy vagy?
- Köszi, minden rendben - mosolygott rá Zay, majd óvatosan
rám pillantott.
Gondolom ez amolyan "veled minden rendben?"
nézés lehetett, tekintve, hogy Keaton megjelenése kissé belém fojtotta a szót.
Egy aprót biccentettem, majd halványan elmosolyodtam.
Az a lényeg, hogy Zay jól volt, és nagyon úgy tűnt,
hogy a megbocsájtásom felé hajlott.
- Mellesleg, ti együtt voltatok? - címezte Wyattnek és nekem
kérdését Zay. Ajjaj.
- Hogy együtt? - értetlenkedett Wyatt.
- Úgy meséltél, hogy végig többes szám első személyt
használtál.
- Ja. Igen. Roycynál voltam - tisztázta az esetleges
félreértést Wyatt.
- És ugyan miért? - Tulajdonképpen miért is vont minket kérdőre
Zay?
- Mert barátok vagyunk - közöltem lazán, nehogy az a hülye
véletlen kinyögje, miről is társalogtunk mi ketten.
- Ez igaz - kacsintott ránk Wy szórakozottan.
- Keaton, azt hiszem, együtt kellene lógnunk - fordította
tekintetét a megszólított felé Zaylee, majd sunyin Wyattre pillantott.
Úgy látszott, komolyan sok mindent sikerült kihagynom.
Bevallom nem volt a legjobb itt állni és figyelni az elvileg barátaimat,
nevetni valami olyan közös poénon, amiből engem kihagytak.
Amikor elutaztam Jackhez, csak az járt a fejemben, az
lebegett a szemem előtt, hogy el kell tűnnöm. Nem tetszett, még
a gondolata sem, hogy ismét szorosan kötődjek valakikhez. Persze,
Keaton meg a hülye csókja csak még inkább fokozta ezt.
Kifordultam magamból, mikor visszajöttem. Nem voltam
önmagam. És kezdtem úgy látni, hogy még most sem vagyok.
Royce Princeton nem szokott csöndben állni a szoba
sarkában és kínosan érezni magát. Ez annyira nem vallott rám.
- Nem hiszem Zay, hogy egynél több alkalommal kibírnád
Keatonnal kettesben - vágtam jelentőségteljes képet. A
feltételezésem maximálisan helyén való, és ezzel minden jelenlévő tisztában
volt.
- Én nem fogadnék arra az egyre sem - vigyorgott Wyatt. Ez
még jobban talált.
- Jogos - bólintott Zay, Keaton meg amolyan "ezzel nem
ellenkezem" stílusban vállat vont.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése