Wave - Erő
- Továbbra sem tudom megérteni, miért csinálod még mindig
ezt! – Szólal meg mögülem Ren, miközben belépünk a sötét épületbe.
- Én meg azt nem tudom felfogni, minek jöttél megint velem-
dünnyögöm. Bevallom őszintén, most
nem valahogy nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez.
- Ugyan, Wave! Nyilvánvaló, hogy ez mostantól így lesz –
jelenti ki olyan hangsúllyal, mintha ez valóban egyértelmű lenne.
- Komolyan? Így? – torpanok meg, mutató ujjam kőzte és köztem jár, érzékeltetve a jelenlegi kapcsolatunkat.
- Nem pontosan így, de ilyesmi, igen! – Zavarodik össze egy
kicsit, de végül megtalálja, amit akart.
- Áh, értem. Már miért is? – kérdezek vissza, mert
valamiféle értethetetlen okból kifolyólag, én akárhogy igyekszem, mégsem látom
át ezeket a logikus összefüggéseket.
- Hazajöttem, Wave! Mostantól úgy lesz minden, mint régen.
- Soha semmi nem lesz úgy, mint régen – csóválom a fejem. Először rá akartam ordítani, hogy fogja fel, ez már nem lesz másképp, de aztán lehűtöttem
magam. Nem mutathatok érzéseket. Akkor sem, ha azok haragot, dühöt tükröznek, mert abból egészen hamar következtetni lehet a bennem rejlő szomorúságra és csalódottságra. Arra
mennyire is hiányzott igazából, és igazából miként is érzek a hazatérésével
kapcsolatban. Nem lehet. Egyszerűen nem
lehet.
- Tudom, hogy haragszol, de ugyan. Ne csináld már, Wave! Nem
tarthat ez örökké! – próbál meg alkudozni. Mégis mit vár tőlem? Az egy dolog, hogy nem tart örökké, de pár napnál, ami
eddig eltelt, annál biztosan tovább.
- Jobb lesz, ha ezt, így ahogy van, elfelejted – válaszolom
ridegen. Hirtelen mindenfelől különféle
zajokat hallok, amikre azonnal felkapom a fejemet.
Hallom. Hallom, ahogyan előkúsznak a homályból a sötétségnek ocsmány démonai.
Egy centit balra hajtom a fejem, majd felkapom a jobb karom,
megemelem a bal lábam, végezetül hátrébb lépek egyet. Ezekkel a mozdulatokkal
négy erős, és
meglehetősen pontos támadást
sikerült elkerülnöm, melyek négy különböző irányból jöttek.
Ren mögöttem óvatosan hátrébb lép, ezzel beolvadva a
sötétségbe. Ez az ő eleme, felerősíti az érzékeit és az erejét. Erősebb lesz, mint valaha.
Tudom, hogy vigyázni szeretne rám, de pontosan tisztában van
vele, hogy előre ismerem az ellenségeink mozdulatait, hogy hogyan és miként támadnak
majd, így nem félt annyira.
Egyrészt idegesít, hogy itt van, hogy nem végezhetem egyedül
a munkámat. Nincs szükségem a segítségére, arra, hogy támogasson, vagy, hogy
együtt győzzünk. Nincs
szükségem rá.
Ugyanakkor állandóan itt van ez az érzés a mellkasomban,
hogy tényleg olyan, mint régen volt. Együtt.
Lassan az épület közepére sétálok, s bár nem sokat látok,
mégis el tudom képzelni, hogy nézne ki a helyiség, ha felnéznék.
Kívülről már megállapíthattam, hogy körülbelül hét emeletből áll, de belül az összes leszakadt. Egy nagy, hét emeletes lyuk tátong az épület belsejében, így aki a közepére sétál – jelen
esetben én -, az a démonok hatalmas agya szerint jól megszívja, mert mindennek
ki lesz téve, aminek csak lehetséges.
Körülöttem mindenhol törmelékek, vakolat, vagy akár egész
faldarabok hevernek a földön, olyan, mint egy rossz horrorfilmben. A homály, az
épület, ami minden bizonnyal pár perc múlva összedől, a felettem várakozó vérszomjas szörnyetegek, és a védtelen lány, egyedül, a borzalmak leges legközepén.
Milyen kár, hogy nem vagyok egyedül. Védtelen meg még
annyira sem.
Megállok.
Tudom, hogy bár ellenfeleim nem annyira erősek egyenként, csoportban annál inkább. Egyáltalán nem félek, fel sem merül bennem, hogy veszíthetek, pláne, hogy ha esetleg történne
valami Ren itt lesz. Viszont eddig sem volt, és láss csodát, sosem ért semmi
gond. Most se fog.
Lehajtom a fejem, behunyom a szemem és kitárom a karjaimat.
A levegő azonnal felerősödik, hatalmas szél támad fel. Mozdulatlanul állok a körülöttem kavargó porfelhő közepén, csak a hajam, és a ruháim lengedeznek.
Imádom ezt az érzést, ahogyan uralhatom az elemek egyikét,
még ha a levegő, a szél nem is
egy fő elem. Természetesen a bennem szunnyadó tűz megadja a főelemek által kölcsönzött öröm lehetőségét.
Amióta a szüleim kitagadtak, tehát amióta csak tudok a
létezésemről, sokkal jobban szeretem a levegő által rám ruházott mágia használatát. Jobban magaménak érzem. Ez én vagyok. A tűz nem. Viszont rendkívüli erővel ruház fel, ha megfelelően használja az ember. Arra viszont rá kell jönni, mi ez a megfelelő, meg
kell tanulni, hogyan ne oltsa ki egymást a két mágia. Nem könnyű, de nem
lehetetlen.
Úgy nevezik, ellentétes mágiák. Ilyen a tűz meg a víz. A sötét és a fény. Természetesen olyanról még nem tud a világ, aki két főelem birtokában állna. Egyenesen
lehetetlen. Mindenesetre a tűz és a levegő
szintén nehezen
férnek meg egymás mellett, még ha az oxigén is táplálja a lángokat, egy nagy fuvallat a tűz végét is jelentheti.
Éppen ezért kell elsajátítani ennek a kételemes mágiának a
mesterségét. Gondolom, nem mondok újat, ha elárulom, nem én vagyok az első a Földön, aki efféle különlegeséggel bír.
Azonban elvileg minden elem párosításából csak egy valaki
létezhet, de mivel számtalan -al, és
-mellékelem létezik, rengeteg módon variálhatjuk őket.
Az elmúlt jó néhány évben nagyon sok hozzám hasonló embert
kerestem fel, hogy tanítsanak, megosszák velem tudásukat.
Az általános vélemény az volt, hogy rossz családba
születtem, és ezzel nem is voksoltak mellé. Viszont akadtak egy-ketten, akik
hajlandóak voltak a segítségemre lenni, így most az erőm valahol igazán magasan áll.
Következő rész:
Előző rész:
Immmmááááddoooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooom
VálaszTörlés