- Nem értem, miért nem esik a hó – szuggerálta az eget
Wyatt.
Hihetetlen, lassan már négy és fél hónapja voltam itt, St.
Churchbe, New Yorktól és Miamitól is olyan messze, amennyire csak lehetséges.
Huszonharmadika volt, Karácsony előestéje, de az a régi
ünnepi bezsongás már valahogy kiveszett belőlem.
Volt egy halvány tervem, hogy talán hazautazhatnék a téli
szünetben, így hát felhívtam anyát, hátha lenne kedve ide utazni karácsonyozni,
és megismerni a barátaimat, de mondjuk, hogy finoman elutasított, valami
olyasmi szöveggel, hogy „Még meglátom…”, vagy „Nem biztos, hogy belefér majd az
időmbe…”. Igen, ezek konkrét nemeket jelentenek. Nem lepett meg.
Jól tudtam, hogy ez lesz a válasza.
- Miért baj az, ha nincs hó? – akadékoskodott Zay, aki
bizonyára szintén szeretné, hogy legyen hó, csak egyszerűen
muszáj ellentmondania Wynak.
- Legyen hó! Legyen hó! – kezdte énekelni a Jégvarázs
csodálatos dallamát Arian, ikertestvére pedig gyengéd táncot lejtett rá.
- Fogalmam sincs, hogy van tovább! – kapta el a
tökéletes szólamot Arlo, majd elém ugrott és megpörgetett.
- Nem akarok részt venni ebbe-en! – trallaláztam röhögve,
mire azonnal megtorpant.
- Ne már! Táncolj velem! – kérlelt, míg én sunyin
lépkedtem hátrafelé, gyakorlatilag menekülve előle.
- Szó sem lehet róla – ráztam a fejem nevetve, aztán
nekiütköztem valakinek.
Keaton kezeit a vállamra helyezve tartott meg, kemény
mellkasa a hátamnak nyomódott. Lassan megfordultam, sajnálattal teli tekintetem
ráemeltem.
- Bocsi.
- Képtelen vagy odafigyelni – ingatta a fejét, mozdulata
felhívta a figyelmemet a sapkájára.
Meg kellett hagyni, iszonyúan édesen festett benne,
ugyanakkor végtelenül hülyén is. Ez a színes sapka annyira szembe ment mindig
komoly, rideg stílusával.
- Honnan van a sapka? – érdeklődtem, hátha megtudhatok
valami újat róla.
- A húgomtól kaptam – mondta és látszott rajta, hogy
egyáltalán nem szégyenkezett miatta.
- Cuki. Állj! Várjunk csak! Neked van húgod? – döbbentem le
teljesen, hiszen erről sosem esett egy árva szó sem. Ez eléggé
váratlanul ért.
- Igen – húzta el a száját Keat, kissé lemaradva a
társaságtól. Tessék, csak megkaptam, hogy valami új információt szerezhetek be.
Szép volt, Princeton!
- És hol van most? – tettem fel a kérdést, ami nyomta a
szívemet és gyakorlatilag rettegtem a válaszától. El sem tudtam képzelni, mi
lehet vele, fejemben szörnyűséges gondolatok kavarogtak.
- A nagyszüleimmel él. Manhattanben – adta meg a választ
Keat, ezzel hatalmas megkönnyebbülést kölcsönözve nekem.
- Hogy-hogy? – Talán nem kellett volna tovább faggatnom, már
az is nagy szónak számított, hogy ennyit elárult.
Az igazság az volt, hogy hiába ez a négy hónap, kettőnk
kapcsolata nem lett sokkal előrehaladottabb. Továbbra is harapófogóval kell kirángatnunk
egymásból a múltbéli történteket, és a mai napig cinikusak, és ironikusak
vagyunk egymással. Voltak pillanatok, mikor ezt egyértelműen
a személyiségünknek tudtam be, vagy a nem mindennapi barátságszerűségünknek,
de néha, nagyon néha úgy éreztem, többről van itt szó.
- A szüleim halála után nem maradhatott velem. – Értem én.
Nyilván, elég logikus ez így, rájöhettem volna korábban is.
Úgy tudtam, Keaton már nagykorú volt a borzalmas események
megtörténésekor, de nem tartottam valószínűnek, hogy fel tudott
volna nevelni egy kislányt. Vagy megnevelni, felkészíteni az életre. És pláne
nem eltartani, így hát gondolom jobb, ha egy ideig a nagyszülei töltik be
elhunyt szüleik szerepét.
Viszont Keaton valószínűleg semmiképpen sem
akart elmenni innen, itt hagyni a barátait, vagy haverjait, a kosárlabdát, a
csapatát. Nem az a megfutamodós, hanem tipikusan az „inkább egyedül élek, csak
azért is” típus.
Valahogy szerettem volna most megölelni, de tudtam, ez nem
segítene. Plusz, alighanem rögtön ellökne magától, vagy közölné, megőrültem.
Talán igaza is lenne, magam sem értem, mire fel vannak ezek a fellángolásaim.
- Csíz! – lőtt rólunk egy fotót Wyatt.
- Naa! – háborodtam fel, mert hát mégis mit képzelt, mit
csinál.
- Kylie írt. látni szeretné, hogy édes bátyuskája
hordja-e ebben a fagyos időben a sapkáját – vigyorgott a fényképész, felénk tartva a
telefonját.
A kijelzőn egy beszélgetést láttam.
- Ő a húgod? - néztem hunyorogva a kis
profilképet, mire Keaton csak bólintott egyet. Mintha büszkeséget véltem volna
felfedezni az arcán.
- Hány éves?
- Tizenegy. Most ötödikes – felelte Keat, mire összerándult
a gyomrom.
Te jó ég! Ilyen fiatalon elveszítette a szüleit. Elképzelni
nem tudtam, min mehetett keresztül. Ahogy vizslattam a képet, megállapítottam,
hogy nagyon hasonlít Keatonra, leszámítva a zordságot. Kylie mosolya gyönyörű szép,
arca nem sugárzott olyan mérhetetlen szomorúságot, mint amit az ember várna.
Az ő haja kicsit világosabbak Ketaon fekete fürtjeinél, de
szemeik pontosan ugyanabban a sötétkék színen pompáztak.
- Biztosan remek kislány.
- Az is – értett egyet Wyatt, elküldve a képünket Kylienak.
- Ez feltétlenül szükséges volt? – kérdezte bosszúsan Keaton
barátjától.
- Természetesen – vigyorgott ezerrel Wyatt. Ajaj!
- Tudod, hogy nem fog leállni – sóhajtott fel lemondóan
Keaton.
- Tudom. Ideje lenne tudnia Roycyról.
- Hahó! Én is itt vagyok! – integettem az arcukba, mert
konkrétan kizártak a beszélgetésből úgy, hogy közben
rólam értekeztek. Illetve részese voltam a témának.
- Bocs, nem tűnt fel – vágta oda Keat,
magát egyáltalán nem meghazudtolva, majd újabbat sóhajtva bámult rezgőtelefonja
képernyőjén villogó képre. Ha jól láttam, Kylie az.
- Hé, Wy! – böktem oldalba a mellettem álló fiút, mire ő érdeklődve
fordította felém fejét.
- Mizu?
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése