Avery
„Néha két embernek el kell válnia
ahhoz, hogy felismerjék, mekkora szükségük van egymásra.”
/ Ismeretlen /
Mikor Shanica Kinsey Hunterhez simult
enyhe birtoklási vágyam támadt, de hamar leküzdöttem és igyekeztem nem bámulni őket. Nyilván
a barátnője. Mindegy, ez nem tántoríthat el a
terveimtől, maximum csak közrejátszik
néhány
dolog lefolyásában. Meg kell, mondjam egészen
meglepődtem, mikor Hunter felajánlotta, hogy
elkísér, nem vártam volna ilyen hamar közeledést a részéről. Pontosan tudtam, hogy a srácok
mind örülni
fognak a visszatérésemnek és nem kérnek
majd magyarázatot, hogy miért
nem kerestem őket,
hogy hova tűntem
annyi éven
át,
pláne
Chase nem. De Hunter egész más eset, már akkor is egész más volt.
- Ave,
miért sírsz? Mi a baj? – mászott át Hunter a kettőnk
ablaka közötti fahídon, amelyet már régebben
eszkábált össze, hogy könnyebben
átjuthassunk
egymáshoz. Hajnali kettő volt, valami borzalmas álomból ébredtem
és
zokogtam.
-
Rosszat álmodtam – hüppögtem, mire bemászott mellém az ágyba és megsimogatta a
hajamat.
-
Elmeséled? – kérdezte, mire bólogatva belekezdtem, itt-ott még hangosan
felsírva. Hunter tovább simogatta a hajam és álomba ringatott.
Ettől a naptól kezdve
rengeteget aludtunk együtt a szüleink tudta nélkül persze. Sose aludtam jól,
azelőtt se, azután
se, persze nem csak Hunter jelenléte hiányzott az ágyamból, hanem inkább az
engem megrohamozó problémák viszont túl nagymértékben voltak jelen. Bár most,
hogy visszaköltöztem viszonylag nyugodtabbak az éjszakáim, mert megint ott
lehetek, ahol a legjobban lenni szeretnék.
- Megérkeztünk – állt meg Hunter egy
ajtó előtt és azonnal elengedte a kezem.
- Köszi. Bocs, hogy elrángattalak a
barátnődtől – mondtam, majd benyitottam az irodába.
– Jó reggelt!
- Áh, jó reggelt, Miss Melone,
foglaljon helyet – mutatott az asztal előtt álló székre az igazgató.
–
Henry Marks vagyok, az igazgató.
- Én pedig… - kezdtem volna, de nevetve
közbe vágott.
- Természetesen tudom, ki maga –
mondta mosolyogva, mire bólintottam. Szimpatikus embernek tűnt, a negyven éveiben
járhatott,
barna haja néhol őszült és meglehetősen sokat mosolygott. –
Parancsoljon, már összeírattam magának
egy órarendet
–
nyújtott
egy lapot.
- Köszönöm.
- Kirendelnék maga mellé egy segítőt az első hétre, de úgy
hallottam már reggel is egy igen nagy társasággal
érkezett,
a fiúk
bizonyára
segíteni
fogják
–
mondta mosolyogva, mire lehajtottam a fejem és elpirultam.
- Ők a gyerekkori barátaim
–
magyarázkodtam.
- Az meglehet, de ugyanakkor, ők a suli legnagyobb bajkeverői – mosolygott továbbra
is, mire elhúztam a számat.
- Sejtettem.
- De ne aggódjon értük, van némi
hasznunk is belőlük,
rendkívül
jó
sporteredményekkel gazdagítják
az iskola hírnevét.
- Ennek örülök – mosolyodtam el én is.
Tehát, valószínűleg
még
mindig az amerikai foci áll nekik az első helyen, legalább
ezt jó
tudni.
- Na, menjen csak, siessen, nehogy
elkéssen! – köszönt el Mr. Marks.
Mikor kiléptem csodálkozva láttam, hogy Hunter megvárt. A falnak támasztva a hátát, egyik lábát behajlítva a falra téve,
kezeit zsebre dugva, behunyt szemmel állt. Meg kell hagyni, elég dögösen
festett a fekete farmerban és a sötétkék V nyakú pólóban, a tökéletes jóképűségével és barna hajával. Elé
álltam és megvizsgáltam a szeme alatt gyógyulófélben lévő duzzanatot és
a homlokán
lévő vágást. Tényleg, a
fiúk
reggel egy szóval sem említették
a sérüléseit,
bizonyára
mind tudnak a dologról, vagy legalábbis
valamilyen mértékben.
- Miért bámulsz? – kérdezte hirtelen,
hangjától összerezzentem, mire felnevetett. Ó, te jó ég, még nem is hallottam
nevetni, mióta hazajöttem, mindeddig hideg és elutasító volt, nekem pedig
feltett szándékom megváltozatni mindezt. Bár jelen pillanatban nem tettem
semmit, úgy láttam mégis elindultunk a jó úton.
- Nem bámultalak. Csak a sérüléseidet
ellenőriztem – védekeztem
és
tudtam, hogy ennek a felemlegetésével ismét felhúzza
a falait, de nagy meglepetésemre, nem tette.
- Persze – legyintett, majd
hozzátette. – Mondhatsz bármit, tudom, hogy megbámultál. – vigyorgott, mire
visszavághattam volna, újra megszólalt. – Mi volt Henrynél?
Hát, igen, úgy tűnik Hunter Legend az a fajta srác, aki
lazán „lehenryzi” az igazgatót.
- Kaptam egy órarendet – lóbáltam meg
a kezemben lévő
papírlapot. – De nem adott segítő, mondván, hogy
itt vagytok ti – folytattam, mire felszaladt a szemöldöke.
- Azért nem adott segítőt, mert itt vagyunk mi? –
ismételte
a szavaimat, mire elvigyorodtam.
- Igen, pontosan ezt mondtam az előbb.
- Az nem lep meg, hogy már tudott róla,
csak, hogy pont ránk bízott.
- Hm, említette, hogy nagy bajkeverők vagytok –
gondolkoztam hangosan, mire szexi félmosolyra húzta
a száját.
- És még enyhén fogalmazott. Na, gyere,
akkor segítelek – tette a derekamra a kezét és betolt egy terembe. Az
órarendemre pillantva konstatáltam, hogy matekórám lesz.
Következő rész:
Előző rész:
Hogy tudsz egyszerre nemtomhány sztorit írni úgy, hogy mind fantasztikusan sikerül???
VálaszTörlésNem tudom, nagyon szeretem ezt csinálni:3
TörlésMikor lesz kövi rész?? :)
VálaszTörlésMikor lesz Kövi rész???
VálaszTörlés