2015. november 22., vasárnap

Valóság, 2.rész

- Tehát, baleset - értelmeztem a hallottakat, mire bólintott. Megint fekete napszemüveggel takarta el a szemeit.
- Tudod, az elcsépelt, sablon sztori a helyes népszerű srácról, akit elütnek a motorán és elveszíti a látását.
- Sose hallottam még csak hasonló történetről sem - nevettem fel, mire Aiden is elvigyorodott.
- De, tudod, még van remény - komolyodott el, halkan beszélt, de tisztán értettem minden szavát.
- Mármint, hogy visszatér a látásod?
- Igen, van előnye is, ha gazdagok az ember szülei.
- Nem tudtam, hogy egyáltalán vannak hátrányai is. Ah, csak viccelek. Szóval, akkor fizetnek minden kezelést?
- Aha. Elég borzalmas, hogy a pénzen múlnak az ilyenek. Nem igazságos.
- Az élet nem az - vágtam rá, mire felvonta a fel szemöldökét.
- Ez most egy újabb társadalmi sztereotípia vagy esetleg személyes tapasztalatok után mondod?
- Kétlem, hogy már itt tartana a kapcsolatunk - hárítottam egyből, de Aiden csak mosolygott.
- Szerintem ennek a kapcsolatnak - lengette meg az ujját köztünk - már mindegy. Így is túl sok a bizarr dolog, kezdve azzal a helytelen ténnyel, hogy te kísérgetsz haza engem.
- Legyen - sóhajtottam, Aiden arcáról pedig eltűnt a mosoly.
- Nem megyek sehova - közölte. - És nem azért, mert nem is tudnék - tette hozza esetlenül, amit nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
- A szüleim elég csúnyán váltak el. Bíróság meg minden.

Aiden hála az égnek nem sajnált, nem kezdett el ölelgetni, siránkozni és kérdezgetni, hogy jól vagyok e. Bizonyara azért, mert átélte a sajnálatot és tudja, milyen szar is hallgatni a sok tudatlan együttérzését. Csak ennyit mondott:
- Az élet igazságtalan.
Ez volt a héten az ötödik nap, hogy hazakísértem és ezúttal be is hívott. Nem mintha eddig nem tette volna meg, de a válaszom mindig nemleges volt, míg pénteken határozott igenné nem változott. Aznap fekete pólót viselt, hasonló színű csőfarmerrel és vászoncipővel, rajta volt az elmaradhatatlan napszemüveg és egy hátracsapott ellenzőjű baseball sapka.
A házba belépve levette a szemüvegét és most először megpillanthattam a szemeit. Gyönyörű zöld szemekkel találtam szemben magam.
- Látsz bármit is? - érdeklődtem, tekintetem le sem tudtam venni a szemeiről.
- Foltokat - vont vállat, majd ledobta a cipőit.
- Jó napot, Mr. Payne! - került elő a semmiből egy barna kontyos no.
- Üdv, Piper! - biccentett Aiden. - Ő itt egy barátom, Aubrey Millay, Aub, a hölgy a házvezetőnőnk, Piper Webber.
- Jó napot! - köszöntem illedelmesen, Piper pedig viszonozta.
- Felkísérhetem a szobájába, uram? - kérdezte Aident, aki azonnal elvigyorodott.
- Piper, ő nem a szüleim, nyugodtan lehetsz normális velem. És köszönöm, de majd Aub felkísér.
- Rendben.
- Rendben. 
- Mi volt ez? - kérdeztem már a szobájában ülve, az íróasztalánál lévő széken himbálózva. Örömmel konstatáltam, hogy nem vette le a sapkát a fejéről, itt-ott kikandikáltak alóla szőke tincsei.
- A szüleim elvárják, hogy Piper illedelmesen viselkedjen. „Leuramozzon” meg effélék.
- De te ezt nyilvánvalóan elítéled.
- Nyilvánvalóan - ismetelt engem. - Milyen a szobám?
- Fiús - fintorogtam, mire felnevetett.


Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/10/valosag1.html
Bejegyezte: dátum:

14 megjegyzés :

Feliratkozás: Megjegyzések küldése ( Atom )