2015. november 25., szerda

Újra itt, 4.rész


Hunter   2.rész
 „ - Furcsák az emberek. A szomorúság mindig eltűnik, és csak a szép emlékek maradnak meg. Az ember bármiről szívesen elfeledkezik.

- Így élhetünk csak tovább."
                                                                        / Monster c. film /
  - Hol jártál? – mordult rám Logan, amint beléptem az ajtón, és bár tudtam mit kéne válaszolnom, hogy nyugodtan távozhassak a szobámba, mégis mást mondtam.
- Edzésen voltam, majd a srácokkal. Muszáj, tudod, az ösztöndíj – mosolyodtam el gúnyosan, ökle pedig már az arcomba is csapódott. Pontosan tudtam, hogy ez lesz a vége, és mint az elmúlt összes alkalommal, most sem fogok visszaütni, még ha le is nyomhatnám. Valahogy sosem éreztem úgy, hogy az változtatna a dolgokon, inkább csak rontana az egészen. Ezúttal csak néhány ütéssel és rúgással megúsztam, így mikor végzett, felsétáltam a szobámba. Épp a függönyt készültem behúzni, mikor megakadt a tekintetem a tőlem alig egy méterre lévő ház ablakán, melyen keresztül Avet pillantottam meg. Hát, igaz. Visszaköltözött. A régi szobájába. Mellém. Hirtelen felém pillantott és már nem volt elég időm elrántani a függönyömet, észrevett. Kinyitotta az ablakát, mire én is az enyémet, tekintve, hogy annyira bunkó még én se lennék, hogy ezek után, úgy tegyek, mintha nem láttam volna. Ave feltartotta az ujját, jelezve, hogy várjak kicsit és eltűnt a szobájába, mire én az ajtómhoz sétáltam és gondosan kulcsra zártam. Mikor visszaindultam az ablakhoz, a szemem megakadt a tükörképemen. Az arcomon csurgott a vér, néhol már elkezdett lilulni is. Basszus! Kiment a fejemből. Mi van, ha meglátta? Gyorsan elkezdtem eltüntetni a nyomokat, mikor hallottam, hogy valaki megérkezett a szobámba. Ave közvetlen mellettem állt és az arcomat bámulta hatalmas kék szemeivel. Fenébe!
- Mi a jó élet történt veled? – tört ki belőle néhány perc hallgatás után, mire a szájára nyomtam a tenyerem.
- Ne kiabálj.
- Nem kiabáltam – válaszolt, miután elhúztam a kezemet.
- Dehogynem.
- Nem ilyen, ha kiabálok - hadakozott teljesen feleslegesen.
- Pontosan tudom, milyen, ha kiabálsz.
- Bah, mindegy – forgatta a szemeit, és ezt valahogy rettentően édesnek találtam. – Válaszolj.
- Ez semmiség – vontam vállat, mire karon ragadott és berángatott a fürdőszobámba. Lenyomott a kádra, de olyan gyorsan, hogy még csak ellenkezni sem volt időm. Kotorászni kezdett a szekrényben, tudva, hogy mindent ugyan ott talál majd, mint hat éve, és miután mindent összeszedett, amit keresett, elkezdte kitisztítani a sebeket.
- Nem szorulok a segítségedre – közöltem színtelen hangon, de nem reagált. Legalábbis nem a kijelentésemre.
- Vedd le a pólód. – mondta és bár ennek kérésnek kellett volna lennie, határozotan kijelentésnek, vagy még inkább parancsnak hangzott. Áthúztam a fejemen a fekete pólót és elégedetten konstatáltam, hogy megbámulta az izmaim, de hamar észhez tért, és a maradék sebet is leápolta. Aztán a szeme azonnal megakadt az oldalamon futó tetoválásokon.
- Te jó ég! – suttogta, de nem döbbenten, hanem inkább csodálattal simított végig a bőrömön, a tetkót vizslatva. Érintése nyomán borzongás futott végig rajtam, közelsége pedig egészen feltornázta a pulzusom. Mielőtt megkérdezhette volna mi is van a rajzon és mit jelent, gyorsan visszakaptam magamra a pólóm.
- Logan még mindig ver? – kérdezte elhaló hangon, mire gúnyos félmosolyra húztam a szám.
- Nem, csak megbotlottam az utcán – ironizáltam nem túl sikeresen, mire ugyanaz a fintor jelent meg az arcán, mint a bárban.
- Ez nem vicces, Hunter. Eltelt hat év és te nem tettél semmit.
- Most miért is érdekel téged ez? – csattantam fel, mire összerándult.
- Mindig is érdekelt.
- Még is elmentél. Itt hagytál. Pedig tudtad! – mondtam idegesen, csak nem kiabálva, mire lerogyott a földre, felhúzott térdei közé rejtve az arcát, pont, mint kislány korában.
- Tudod, hogy nem tehettem mást – mondta, arra célozva, hogy nem igazán volt beleszólása a szüleivel szemben. Tudtam. Azt hiszem, akkor is tudtam, de jó volt őt hibáztatni. Mindaddig, míg váratlanul meg nem jelent.
- Később sem kerestél. Sosem – ültem le vele szemben, hátamat a kád csempéjének támasztva, de kijelentésem azonnal meg is bántam. Puha kis pöcs vagyok.
- Nem gondoltam, hogy szeretnéd. Te se kerestél – mondta halkan és be kellett látnom, hogy igaza van.
- Haragudtam rád. Haragudni akartam – válaszoltam, mire rám emelte gyönyörű kék szemeit, nézett pár pillanatig, majd felállt és az ablak felé indult. Nem mentem utána, hogy megállítsam, hogy visszatartsam, úgy éreztem mindkettőnkben van egy csomó felgyülemlett harag és fájdalom, ugyanakkor ragaszkodás és valamiféle szeretet, de még nem voltunk készek ezeket megvitatni. Csak szép lassan, lépésről lépésre.


Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/11/ujra-itt5.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/11/james3.html
Bejegyezte: dátum:

4 megjegyzés :

Feliratkozás: Megjegyzések küldése ( Atom )