2015. október 20., kedd

Változás, 2.rész

- Mi van? - röhögött fel Sam ma már milliomodszorra azon, hogy mennyire bénán löktem fel Mr. Deimbergert a folyósón. Éppen hazafelé sétáltunk, ez volt hétfő óta az ötödik nap, hogy minden különösebb ok nélkül hazakísért. A különösebb okon például olyasmit értek, hogy eddig utált és csak akkor szólt hozzám, ha tényleg nem volt más választása, most meg hát... hát, ja, ez van.
- Jól van, na, elég lesz - húztam el a számat dacosan, mire még utoljára elvigyorodott.

- Oké, oké - védekezően feltartotta a kezeit, jelezve, hogy nem ő tehet arról, mennyire vicces is a sztorim. 
- Milyen napod volt? Mármint ezt leszámítva - kérdezte próbálván elfojtani a vigyorát.
- Hát, kizártuk Mrs. Haident a teremből, így volt egy lyukas órám - kezdtem mesélni, mikor közbevágott.
- Kizártátok? - röhögött fel és meg kell mondanom, nagyon tetszett a nevetése. Felszabadító volt. Határtalan.
- Aham - bólogattam hevesen, majd fürkésző tekintetét látva hozzátettem. - Egy szekrénnyel.
- Nick volt a fő felbujtó, igaz? - mosolygott rám huncutul, jól ismerve az osztálytársaimat.
- És persze Macon - tettem hozzá, majd ahogy kimondtam már tudtam, hogy ez volt a lehető legrosszabb, amit válaszolhattam. Sose emlegesd a volt barátodat, mikor a legjobb barátja éppen hazakísér...
- Nyugi, Belly, teljesen lesápadtál - bámult rám komoly arccal, de hangjából éreztem, hogy magában jól szórakozik. Ez már önmagában megnyugtatott.
- Tudod, - folytatta - komolyan gondoltam azt a bizarr monológot a mosolygásodról és a nevetésedről. Nagyon hiányzik - mondta halkan, csak nem suttogva, mire elakadtam a lélegzetem.

Később
- Nem hiszem el, hogy téged ez komolyan érdekel - hallottam egy gúnyos hangot jobb felől, majd Samet láttam, amint helyet foglalt mellettem. Az aulában ültünk, ahol éppen egy matematika előadásban lehetett részünk.
- Ezt én is elmondhatnám rólad - vágtam vissza vigyorogva, mire értetlen fejjel előhúzott a zsebéből egy vastag, fekete keretes szemüveget és a szeme elé tette.
- Hát nem nézek ki neked elég értelmesen? - kérdezte valamiféle brit akcentus félével, mire hangosan felröhögtem, majd hevesen bólogatni kezdtem.
- Azért, na - nyugtázta elégedetten, én pedig továbbra is a külsején vigyorogtam. Hirtelen besötétítették az aulát és megjelent a kivetítőn valami matekos film. Sam szerencsétlen fejjel nyögdécselt mellettem a Pitagorasz-tétel harmadik típusú elemzésén, mire a füléhez hajoltam.
- Minek jöttél le, ha ennyire faj? - kérdeztem suttogva, ő meg halványan elmosolyodott.
- Neked talán nem fáj?
- De.
- Akkor?
- Mi akkor?
- Miért vagy itt?
- Én kérdeztem előbb - vágtam rá kissé gyerekesen, de Sam sem hazudtolta meg magát a válaszával.
- Én meg másodszorra.
- Ühüm.
- Szóval?
- Semmi.
- Ez nem válasz a kérdésre. Legalábbis erre nem - tűnődött el.
- Csend már! - fordult hátra egy hosszú, barna hajú lány és szemei szikrákat szórtak. Ránk.
- Ne már, Annie, téged ez leköt? - értetlenkedett Sam a számára ismerős arcot látván.
- Igen, úgyhogy fogd be a szád!
- Fogd be te! - vágott vissza módfelett zseniálisan Sam, mire muszáj volt elvigyorodnom.
- Csak, csöndet - jelentette végül ki a lány, majd előrefordult, tekintetét a kivetítőre szegezve.
- Tehát? - fordult újra felém Sam, teljesen figyelmen kívül hagyva a lány kérését vagy inkábbutasítását.
- Mi tehát? - értetlenkedtem, mire dögös fél vigyorra húzta a száját.
- Mit keresel itt?
- Ja, már mondtam. Semmit.
- Akkor?
- Csak Juliette akart lejönni.
- Mi? July itt van?
- Hát, nyilván…
- Jó, na. És hol?
- Nem tudom, tekintve, hogy én itt vagyok.
- Hát, igen azt látom.
- Nem akarunk lelépni? - szólalt meg újra egy kis idő elteltével, amit végig látványos szenvedéssel töltött el.
- De.
- Oksa - bólintott, majd teljes nyugodtsággal átgyalogolt a sorokon, maga után húzva engem is. Feltrappolt két emeletet, majd a termünk előtti folyósón leült. Hátát a szekrényünknek vetette, egyik térdét felhúzta és megtámasztotta rajta a karját. Törökülésben helyet foglaltam mellette és várakozva pillantottam rá.
- Milyen órád lesz? - kérdezte, mire elhúztam a számat.
- Töri.
- Az szar - nyugtázta rettentően együttérzően, mire felnevettem.
- Mi van? - kérdezte értetlenül, mire csak legyintettem.
- Semmi. Neked milyen órád lesz?
- Azt hiszem, talán magyar - gondolkozott, mire felszaladt a szemöldököm.
- Nem is értem, miért lep meg, hogy nem tudod.
- Hát ezt én sem.
- Hülye.
- Na, elég legyen.
- Nem.
- De.
- Sötét van.
- Azt mondtad, hogy sötét vagyok?
- Inkább süket - vágtam rá fapofával. - Azt mondtam, hogy sötét van.
- Ja, mert lekapcsolták a villanyokat.
- Na, ne, komolyan?
- Aha.
- Ha nem mondod, nem is tudom mi lett volna velem.
- Na, szuper, megmentettelek.
- Ugyan mégis mitől?
- A tudatlanságtól.
- Micsoda hőstett.
- Jutalmat nekem.
- Persze, várd csak - legyintettem megint, mire szúrósan rám nézett.
- Alig látlak. Látod, hogy csúnyán nézek?
- Látom - röhögtem fel.
- Unatkozom – vágott ismét szerencsétlen fejet Sam.
- Na, kösz.
- Most mi van?
- Unalmas vagyok?
- Nem. 
- De unatkozol.
- Az nem ugyanaz.


Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/10/valtozas1.html
Bejegyezte: dátum:

8 megjegyzés :

Feliratkozás: Megjegyzések küldése ( Atom )